Válassza az Oldal lehetőséget

„A Körön kívül” – interjú Németh-Kiss Renátával, a különleges kollekció alkotójával
„A Körön kívül” – interjú Németh-Kiss Renátával, a különleges kollekció alkotójával

Szerző:
Csáktornyai Katalin

2021.01.21.

Olvasási idő:

Olvasási idő: 5 perc

Németh-Kiss Renáta különleges alkotásai mellett nehéz szó nélkül elmenni, a nem hétköznapi kiegészítők erőt és bátorságot sugároznak, de emellett komoly üzenetük is van. Reni maga is átélte fiatalon a kirekesztettséget, ezért fontosnak tartja, hogy rávilágítson a problémára.

Németh-Kiss Renátát Csáktornyai Katalin kérdezte.

A “Körön kívül” elnevezésű kollekcióddal a társai által kiközösített, bántalmazott gyerekekre szeretnéd felhívni a figyelmet. Miért érzed fontosnak, hogy szem előtt legyen ez a téma?

A gyermekeknek általában még nincs saját tükre, így minden reggel azokba a tükrökbe néznek bele, amiket az őket körülvevő emberek – mégpedig a nap legnagyobb részében a társaik- tartanak eléjük. Ha ez a tükör rossznak, értéktelennek mutatja őket, akkor nehezen tudnak mást tenni, mint elhinni, hogy valami baj van velük, hogy VELÜK van a baj. Megszületik a szégyenérzet és ragaszkodó társ lesz hosszú időn keresztül.

Szeretnék legalább egy kis részt vállalni abból, hogy széttörjenek ezek a rossz tükrök, vagy pedig átalakuljanak, és olyan szép, tiszta, mindenféle megbélyegzéstől mentes képet mutassanak, amibe már valóban jó belenézni.

Úgy gondolom, hogy tartozom ezzel annak a kislánynak is, aki én voltam egykor, mert fontos, hogy minden elképzelhető módon, és  az élet minden egyes további pillanatában  tudja és érezze, hogy egyáltalán nem titkolandó dolog mindaz, ami vele történt, hogy ő nem értéktelen csak azért, mert valaha valakik ezt az ítéletet hozták. Visszamenőleg is erőt adjon neki az a tudat, hogy teljes mértékben elfogadja, és szereti őt az, aki előtt valóban nincsenek titkok vele kapcsolatban, aki minden érzését, gondolatát, életének minden pillanatát és mozgatórugóját ismeri, ez pedig saját maga: ÉN.

Hogyan élted meg, amikor magad is a körön kívül álltál? Milyen nyomokat hagyott benned?

Amikor én álltam a körön kívül, azt egy nehéz erőpróbaként éltem meg. Fájdalmas volt, de erőt adott az, hogy volt egy erős értékrendem, amit követtem, ami miatt soha nem voltam hajlandó olyan áron beállni a sorba, hogy azért fogadjanak el ott, mert én is mások bántalmazójává válok.

Édesanyámtól azt tanultam, hogy mielőtt bárkit is bántanánk, vagy rosszat mondanánk róla, gondoljunk bele, hogy minden egyes ember valakinek a szeretett gyermeke, unokája, vagy éppen édesanyja, édesapja, testvére, és nekünk is milyen rosszul esne, ha valaki ezeket a szeretteinket bántaná. 

Amikor ezen az iskolai körön kívülre kerültem, minden más kör esetében már én voltam az, aki megállt kívül, és nem mert beljebb lépni. Örökre hálás leszek annak, aki egyszer csak megfogta a kezemet, azt mondta, hogy „gyere már ide”, és behúzott egy másik körbe, egy olyanba, ahova jó volt tartozni.

Szerinted kinek a felelőssége lett volna mentőövet nyújtani neked? Mi segített volna igazán, hogy ne kelljen ezt átélned?

Én sok mindenkitől kaptam mentőövet. Elsősorban mögöttem állt egy szerető család, akik mindent megtettek értem, amit engedtem nekik, hogy megtegyenek. Erős érzelmi háttérként mindig ott voltak mellettem. Beszéltek a gyerekekkel, azok szüleivel, a tanárokkal és át akartak íratni egy másik iskolába is, de ez utóbbit én egyáltalán nem akartam. Úgy képzeltem, hogy akkor aztán tényleg mindenki azt hinné, hogy „valami gond van velem”.

Az osztály másik fele ugyanakkor mellettem állt és védett, amikor csak tudott. Sajnos azonban velük tudtam kevesebbet lenni… Viszont a mai napig minden mondatot a szívemben őrzök, ami mellettem hangzott el, amit a védelmemben mondtak. 

A tanáraim is segíteni próbáltak, De amit tudni kell, hogy ha valaki bántani akar valakit, az megtalálja rá az alkalmat és a lehetőséget akkor, amikor éppen nem védi senki a másikat, amikor egyedül van. Így nem gondolom, hogy ez lenne a tényleges megoldás. 

Nagyon fontosnak tartom, hogy a szülők megtanítsák a gyermekeiknek, hogy milyen felelősségük van a társaik iránt. Hogy minden egyes bántó szavuk, tettük képes megingatni a társuk önmagába vetett hitét, képes megkérdőjelezni számára, hogy ő szerethető vagy értékes-e egyáltalán, jó-e vagy örökre titkolnia kell valódi lényét ahhoz, hogy mások elfogadják őt. 

Fontos, hogy minden gyermek megtanulja beleérezni magát a másik helyzetébe, hogy tudja, senki nem lehet szándékosan okozója mások könnyeinek. Tudják meg, hogy sokkal jobb érzés felemelni, mint eltiporni és csodálatos dolog hősként maradni meg azon társaik emlékeiben, akik tőlük kaptak elfogadást és segítő kezet. 

Ha pedig közben már felnőttünk, akkor sincs még késő bekötözni a sebeket, amiket másokon ejtettünk korábban. A felnőtt lélek is viselheti még a gyermeki sebeket, és bármikor szüksége lehet a gyógyításra, gyógyulásra.

Hogyan dolgoztad fel felnőttként a fiatalon átélt kiközösítést? Mi segített benne?

A családom, a barátaim, valamint az, hogy sokat figyeltem befelé, sokat dolgoztam a történtek miatti érzéseimmel. Sokat segített, hogy láttam és tapasztaltam példákat olyan barátságokra, melyekben nem megfelelni kell, hanem elég csak önmagunknak lenni. Ahol lehet hibázni, és mégis van elfogadás. Illetve amikor igazán megértettem azt, hogy „Minden, ami történik, a javamat szolgálja”, szintén sokat segített a feldolgozásban, illetve segít azóta is az élet minden területén.    

Mit gondolsz, ha nem kellett volna átélned ezt a fajta bántalmazást, máshogy alakult volna az életed, a sorsod?

Nem alakulhatott volna másképpen, mert tudom, hogy valamiért meg kellett tapasztalnom mindezt. De az, hogy mit tanulok meg mindebből, és milyen emberré válok ezután, az már az én kezemben van, az én erőmön múlik.

Milyen érzés volt ezen a különleges kollekción dolgozni? Felszakította a sebeket benned, vagy segített a feldolgozásban?

Szerettem volna, hogy ne legyen teljesen öncélú mindaz, amit az utamnak választok. Üzenni is szerettem volna vele azoknak, akik bántani készülnek másokat, hogy ne tegyék!

S azoknak, akiket bántanak azt, hogy az élet halad, a napok telnek, és a bántalmazók keze ott fog maradni a múltban, az üres árnyakat markolva… Ők pedig továbbhaladnak egy szebb jövő felé, ahol segítő és ölelő kezek kötözik majd be a szíven ejtett sebeket.

Mindig van remény. Mindig van változás. Mindig kisüt a Nap.

Ugyanakkor magam mellett is szót akartam emelni, elmondani végre, hogy igenis fájt, de már van szavam önmagam mellett, már nem a csend az én utam.

Milyen tanácsot adnál annak a gyereknek, aki a körön kívülre szorul?

Vannak olyan körök, amikhez egyáltalán nem érdemes tartozni. Felnőttként már sokkal könnyebb elmenni ezek mellett és egy másikat választani, de gyermekként sokszor csak egyetlen kör kínálkozik a valahova tartozásra, s ebbe nem belépni, vagy nem befogadva lenni, az fájdalommal, kirekesztettséggel és magánnyal jár. 

Viszont van valami, amibe soha nem szólhat bele más, ez pedig az önmagunkkal folytatott párbeszéd. Mert önmagunknak a barátai lehetünk, és, ha így teszünk, akkor olyan barátra lelünk, aki soha nem hagy el minket, olyanra, aki úgy fogad el, hogy közben minden titkunkat ismeri. Fontos megtanulni szeretetteljes párbeszédet folytatni magunkkal, mert ha ott legbelül is bántjuk magunkat, akkor tényleg nagyon nehéz lesz menedéket találnunk akkor, amikor pl. az iskolában vagyunk, és a szüleink sem lehetnek mellettünk. 

Fontos már korán megtanulnunk azt is, hogy alapvetően mi a helyes, és mi nem az… Parancsszóra bántani másokat csak azért, hogy bent maradhassunk egy olyan körben, aminek az értékrendjével nem értünk egyet, az a saját önbecsülésünket mindenképpen rombolni fogja, még ha nem is leszünk egyedül. Ha viszont kiállunk a társunk mellett, igazi barátra lelhetünk egy olyan kör helyett, ami csak addig fogad el, amíg nem mondasz ellent neki.

Fontos, hogy a gyerekek megtanulják azt is, hogy senkinek nincs joga bántani őket, semmilyen bántás nem jogos, és igenis hangot adhatnak annak, ha valami fáj nekik. Az is nagyon fontos, hogy mindenki megtanulja elfogadni mások gyengeségeit, erősségeit, másságát, különbözőségét. Fontos az egészséges önbizalom fejlesztése is.

Ha pedig semmilyen módon nem javítható a helyzet, lényeges tudniuk, hogy az nem az ő bélyegük, ha egy másik helyen, másik iskolában kell tovább folytatniuk. Nem érdemes áldozatnak maradni, ha boldognak is lehet lenni helyette.

És mit javasolnál annak a szülőnek, akinek a gyermeke él át hasonlót?

Bármennyire is nehéz, hiszen szülőként is rettenetes megélni mindezt, legyen erős bástya és békés kikötő, hogy a gyermek érezze, hogy minden rendben lesz, és vigyáznak rá. Tegyen meg mindent, ami az adott helyzetben megtehető, és ami a gyermeknek a legnagyobb megnyugvást hozza. Ugyanakkor a gyermek figyelmét próbálja meg a helyzeten túlra irányítani, hogy tudja: a létrejött beszűkült, félelemmel teli helyzeten túl is van élet, vannak más körök, lesznek, és vannak más közösségek, ahova érdemes lesz tartozni, és mindenekfelett próbálja meg visszaadni a gyermek hitét önmagában, abban, hogy ő jó és szerethető.

www.sancelarena.hu

Facebook

Instagram

A magyar népmese napja

A magyar népmese napja

A mese varázslata „Mert a mese megkönnyebbíti a szívet, és oly porhanyóvá teszi a lelket, hogy az...