Válassza az Oldal lehetőséget

A mama fésűje
A mama fésűje

Szerző:
Csáktornyai Katalin

2021.03.04.

Olvasási idő:

Adél kettesével szedte a lépcsőfokokat, fürgén kaptatott fel a harmadik emeletre.  Minden mozdulatánál megzörrent a kezében lévő dobozka. 

Szokás szerint az utolsó forduló előtt fogyott el a levegője. Megállt pihenni egy kicsit, és csípőjével támasztva a korlátot bámulta a folyosó rácsos ablakát. Szeme az üvegen végigfutó repedésre tévedt. A repedésre, amiről nem tudta volna megmondani, mikor és hogyan került oda. Mintha az ablakkal együtt született volna az a törés, egyszerűen csak ott volt, mindig, kislány kora óta. Ahogy a muskátli is a párkányon és a hűvös fal enyhén nedves szaga, amit valamiért sohasem érzett kellemetlennek.

Most eszébe jutott a nap, amikor beköltöztek. A súlyos és sötét bőrönd fogantyúja belevágott puha tenyerébe, de mikor édesanyja rákérdezett, hogy bírja-e, erősnek akarta mutatni magát és nem vallott a fájdalomról. Csak titokban dörzsölgette meg a kezét, mikor megálltak a fordulóban. Pont itt, ennél a törött ablaknál. Itt tették le egy pillanatra a csomagokat, fújtak egyet és egymásra mosolyogtak. Furcsán boldog pillanat volt. Olyan, mint amikor az ember megszabadul egy beteg fogtól. Fáj még a helye, lüktetve vérzik, de az már egyfajta megkönnyebbültséggel vegyes szenvedés. Benne van a gyógyulás ígérete.

És valóban nyugodt évek vártak ezután rájuk. Szerettek itt élni, ketten a kis harmadik emeleti lakásban, ahová most is szívesen jött haza.

Már hallotta is, hogy zörög a kulcs fent a zárban. 

Lassabb léptekkel indult meg újra a lépcsőn, és közben a kezében lévő kis csomagot nézte. Hirtelen úgy érezte, hogy hiba volt elhoznia, ezért gyorsan a táskájába gyömöszölte.

Édesanyja már az ajtóban várta. Széles mosollyal, szétzilált konttyal fogadta és olyan öleléssel, mintha legalábbis évek óta nem találkoztak volna.

– Elhoztad a könyvet? – kérdezte aztán.

– A könyvet? Ja! A könyvet! Persze! – torpant meg Adél, és kénytelen volt kinyitni a táskáját, kivenni belőle a dobozt, mert máshogy nem fért hozzá a regényhez, amit elhozott.

– Hát ez? – bökött a kis csomagra az édesanyja.

– Ez? Semmi. Vagyis, neked hoztam. De talán rossz ötlet volt. Vagyis nem tudom – hebegett, majd zavartam átnyújtotta.

– Egy fésű..? Ennyire rosszul áll a hajam..? – nevetett az asszony és a tükörbe nézve hátra simította őszülő tincseit. 

– Tényleg rossz ötlet volt. 

– Nem, dehogy! Nagyon szép! Köszönöm! Csak nem teljesen értem.

– Nem emlékszel..? Hogy volt egy hasonló fésűd, amit még kislány korodban kaptál? Én meg eltörtem egyszer véletlenül. Nem szidtál meg érte, de láttam, hogy mennyire szomorú lettél. Évek óta próbálok egy ugyanolyat találni neked. Tudom, hogy ez nem olyan egészen. Mert annak nem ilyen virágok voltak a nyelén. És a színe is más…

– A nagymamámtól kaptam azt a fésűt. Azzal ápolta lánykoromban a hajamat. Ajj, de sokszor könnybe lábadt a szemem, mikor a gubancokat próbálta elsimítani benne. Nem volt egy finom kezű asszony. De én azért szerettem – révedt el Adél édesanyja a múltba, aztán a lányára nézett.

– Aztán te fésültél vele, az apró kezeiddel. Sokszor, nagyon sokszor, szinte minden nap hoztad a kis széket, hogy ráállj, mert máshogy nem értél el. Olyan frizurákat készítettél, hogy csak! Volt olyan, hogy az össze csattot beletűzted! Úgy néztem ki, mint egy vásári bóhoc, de te rám néztél és azt mondtad: “Gyönyörű vagy, anyukám!”

– Igen. Aztán kiesett a kezemből a fésű, koppant a padlón és eltörött – suttogta Adél, akinek akkor már a sírás szorongatta a torkát. 

– Soha többet nem fésültél meg. Soha többet nem éreztem magam olyan szépnek, mint azokon a délutánokon. Fenébe azzal a fésűvel! Igen, szerettem, jó emlékek fűztek hozzá, lánykoromból, meg későbbről is. De jobban hiányzott az apró ujjaid simogatása és matatása a hajamban, a szemed ragyogása, ahogy bámult rám – mondta az asszony és mosolyogni próbált, de a szája széle remegett.

Remegett Adél keze is, amikor a fésűért nyúlt. A fésűért, ami nem volt pont olyan, mint az a régi, de itt volt és várta, hogy használtatba vegyék.

Átszaladt vele a vékonyra ritkult frizurán, miután óvatosan kibontotta édesanyja kontyát. 

Ez a frizura sem volt már olyan, mint az a régi. Megfakult, elgyengült. 

Hanem a két nő szemében ugyanaz a fény ragyogott, mint hosszú évekkel ezelőtt, és Adél ugyanolyan hangon mondta ki a mondatot, ami aranyló sugárral vonta kapocsba kettőjüket:

– Gyönyörű vagy, anyukám!