Válassza az Oldal lehetőséget

Akkor még nem tudtam, hogy első „első osztályú” pesti utam élménye életre szóló lecke lesz
Akkor még nem tudtam, hogy első „első osztályú” pesti utam élménye életre szóló lecke lesz

Szerző:
desszertmagazin

2021.12.17.

Olvasási idő:

 Szerző: Bíró Ferenc

Amikor anyám a kaposvári IBUSZ iroda vezetője lett – lehettem úgy 16 éves. Előtte mindig csak másodosztályon utaztam. Főleg az akkor még létezett fapadoson, amelyet 275-ös gőzmozdony húzott. Ma már nincs meg a Kaposvár–Szigetvár vonal, amelyen akkor Almamellék alsóra jártam, amikor a család az ottani „Rózsa dombon” lévő szőlőnkben serénykedett. Iskola végeztével kenyérrel, miegyébbel teli szatyorral szálltam vonatra. Én voltam az „ellátó tiszt”. 

Vágyakozva néztem az első osztály fülkés kocsiját,

amelyben barna plüss ülések voltak. Meg a domború, zománcozott táblát a vagon oldalán a nagy 1-essel… Úgy gondoltam, ott csupa magas beosztású, kifinomult modorú, művelt és elegáns ember utazik. S persze olyanok, akiknek valamiért futja a drágább jegyre. 

Mikor azután anyám új beosztásába került, a családtag jogán magam is első osztályú vasúti „személyzeti” igazolványt kaptam. 6 forint 10 fillérbe került vele egy „párnás” retúrjegy Kaposvárról Budapestre. 

Örömöm leírhatatlan volt. Nyomban más embernek éreztem magam. Olyannak, aki egy csoda folytán egy felsőbb kasztba léphetett. 

Nem is tudtam megállni, hogy új igazolványommal mindjárt másnap utazzak. A menetrendből kinézem, ha iskola után a 13.30-as gyorssal felmegyek Pestre, onnan fél óra múltán a 17.02- kor indulóval este fél kilencre haza is érhetek. 

Akkor jutott eszembe, hogy azért ez mégiscsak első osztály. Ide nem lehet „csak úgy”, hétköznapiasan felszállni. Hiszen akkor kilógnék a sok elegáns ember közül. Felvettem hát legjobb ruhámat, és mert már suttyomban kocabagós is voltam, vettem egy doboz Corvinát. Az egyik legdrágább cigaretta volt ez akkor 15.50-ért. Dohánylevelet utánzó barna papírba sodorva, a füstszűrőn arany karikákkal hivalkodott minden szál. 

Fölszálltam hát, és magam előtt tetszelgő műlazasággal az ablak előtti kis asztalkára tettem a dobozt. Had lássák, hogy ODA tartozom, s nem a „plebszhez”.

Úgy éreztem elegáns vagyok, és talán több is a korábbi útitársaimnál. 

Közben sorra szálltak fel más utasok is, s megrökönyödve láttam, hogy egyikük olajfoltos nadrágban jön, nyűtt vasutas sapkában. Valamilyen pályamunkás lehetett… 

Végre felszállt egy öltönyös, ősz halántékával tekintélyt sugárzó „úriember” is. Egy kicsit megnyugodtam. Csakhogy legnagyobb döbbenetemre az illető gyűrt papírcsomagból egy szál „mezítlábas” Kossuthot húzott elő… 

Akkor még nem tudtam, hogy első „első osztályú” pesti utam élménye életre szóló lecke lesz. 

A főiskola elvégzése után elvesztettem jogosultságomat a személyzeti jegyre, ismét „másod osztályú” utas lettem. Vegyes érzésekkel szálltam fel az akkor már zöld bőrüléses kocsiba, és akkor is meglepetés ért. Egyik útitársam egy neves festőművész volt, a másik egy korábbi kedves tanárom… 

Akkor persze már tudtam, hogy milyen hivalkodó és arisztokratikus, buta kamasz voltam.

Úgy gondolom, hogy valójában csak ekkor léptem „magasabb osztályba”. 

Ez a történet máig is eszembe jut, amikor önmaguk „nagyszerűségére” vagy gazdagságára rácsodálkozó embereket látok. Azonnal kiszúrom őket. 

Az újgazdagot, aki órájával, mobil telefonjával, autójával „tüntet”, s igyekszik többnek mutatni magát. 

Az igazi gazdagok, akiknek már természetes a jómód, sokkal visszafogottabbak. Öltönyük a legjobb szövetből készült, de korántsem hivalkodó. A milliárdosok még azt is megengedhetik maguknak, hogy sportzakójuk könyökén bőrfolt virítson, sőt akár azt is, hogy topisak legyenek. Tudják a valódi elegancia, belülről fakad. 

Mások önnön tehetségükre csodálkoznak rá. Festenek valamit, vagy próbálják rímbe szedni gondolataikat, s születik egy vers. Barátaik dicsérő kritikáitól azután rendszerint vérszemet kapnak. Úgy érzik, nekik már közönségük van, akik várják alkotásaikat. Ők meg alkotnak megdicsőülten, s reménykednek, hogy tehetségüket egyre többen fedezik fel. Végül talán még hírnevet is szereznek… 

Olyanok is vannak persze, akik már meg tudják különböztetni, a valóságot a délibábtól. Akik tapasztalták: az efféle rácsodálkozásokért rendszerint keserű csalódásokkal kell fizetni.

Csak ezután lehet valóban „magasabb osztályba” lépni.