Válassza az Oldal lehetőséget

“Az ember is egy nagy csoda, meg a művészetterápia is egy nagyon csodás történet” – interjú Petrovszki Máriával 2.
“Az ember is egy nagy csoda, meg a művészetterápia is egy nagyon csodás történet” – interjú Petrovszki Máriával 2.

Szerző:
Balassa Margó

2021.07.28.

Olvasási idő:

Első rész:

A biblioterápiás csoportomat mesehősöknek szoktam nevezni – interjú Petrovszki Máriával 1.

Van egy másik projekted is, a Mesés-rajzos családi művészetterápia. Ha jól tudom írtatok egy könyvet is ezzel kapcsolatban. 

Az is  egy pályázati történet, a Battonyai gyerekfalu volt a pályázó. A pszichológus kolléganőmmel Rácz Tündével közösen terveztük meg ezt a művészetterápiás projektet. Az ő része volt a művészetterápia én pedig a mesés biblioterápiás foglalkozásokat csináltam a családokkal. Voltak sok problémával küzdő családok, és voltak átlagos, mindennapi kihívásokkal küzdő családok is.  

Ami nagyon megérintett, volt egy kisfiú, akire azt mondták, hogy nagyon rossz, nem figyel, mindig megakaszt mindenkit és csak probléma van vele. Valóban így is volt az elején, izgett-mozgott, ficergett, megbökte a tesóját. Ez egészen addig ment, amíg egy játékra nem került sor: Játszd el, hogy milyen ruhadarab lennél szívesen, vagy milyen ruhadarabnak érzed most magadat és milyen nem lennél semmiképpen sem. Már amikor elmondtam a játékot, egyből lecsendesedett a kisfiú, és látszott, hogy nagyon figyel. 

Azt mondta, hogy ő egy büdös zokninak érzi magát. Nagyon megrendítő volt. Elkezdtem kérdezni, hogy milyen a büdös zokni szerinte, miért érzi úgy magát stb. És akkor ő egészen borzasztó dolgokat mondott, hogy miért érzi úgy magát. Aki ott ült velünk, a nevelőanyukája, őt is nagyon megérintette, mert ezeket a dolgokat ő sem tudta, vagy ha tudta is, nem érintette meg érzelmileg. Viszont ahogy elmondta, már nem lehetett érzelmi bevonódás nélkül hallgatni.  

Ezután a foglalkozás után a kisfiú egészen megváltozott. Mintha szó szerint legördült volna egy nagy kő a válláról. Nem volt, ami feszítse és egészen alkotó módon vett részt a további foglalkozásokon. 

De jó, milyen csodás sikerélmény! 

Igen. Azt gondoltuk Tündével, hogy ugye nem tudunk csodát tenni nyilván, de tudunk egyfajta módszert adni arra, hogy hogyan lehet kommunikálni a családban. Nem direkt módszerekkel, hanem akár úgy, hogy mindenki leül egy papír elé és rajzol, vagy felolvasunk egy gyerekverset vagy mesét. Ebből egészen jó dolgok ki tudnak fejlődni. Megmutatni azt, hogy hogyan lehet a lelki kondíciót erősíteni, fenntartani. Hogyan lehet a család érzelmi megtartó erejét transzparensé tenni. Mindenképpen fontos az, hogy közösen kell valamit csinálni. Nem is kell feltétlenül sok idő legyen, elég egy héten egy-két óra is, ami össze tudja a családot kovácsolni. Ez volt a fő célunk. 

A másik kedvenc történetem egy úgymond jól funkcionáló családnál esett meg. Tulajdonképpen előtte nem is került semmi probléma szóba az anyuka és az apuka között. Volt egy játékos feladat: Rajzold le vagy írd le, hogy mi a te tökéletes napod, te hogyan képzelsz el egy tökéletes napot. Kaptak anyuka, apuka és a két gyerek egy-egy lapot, amivel bármit lehetett csinálni. Először mókásnak tűnt, hogy apuka írt két mondatot és letette a tollat, hogy ő készen van. Anyuka meg csak írt, írt, írt, még mindig írt… Már lapozott az A/4-es oldalon és még mindig írt.  

Mi néztünk egymásra az apával, hogy te jó isten ebből mi lesz. Ő feszült volt, hogy miért csak két mondatot írt, én meg mert nem tudtam ebből mi fog kisülni. Anya meg észre sem vette, annyira belemerült az ő tökéletes napjába.  

Aztán ebből az derült ki, hogy anya elképzelte az ő tökéletes napjában, hogy reggel felkelnek, megkávéznak, elmennek a piacra közösen bevásárolni, beülnek a barátaikkal egy kapucsínóra. Azután délután elmennek egy grillezésre, este pedig egy koncertre, aztán hazamennek.  

Ezzel szemben az édesapa pedig azt írta: nagyon várom a hétvégéket, hogy a garázsban nyugodtan szerelgethessek. Ebből ugye az derült ki, hogy ők két teljesen ellenkező módon töltődnek fel. Az anya extrovertáltabb személyiség, társaságban, barátokkal érzi jól magát, édesapa pedig úgy töltődik fel, ha egyedül, csöndben szöszmötölhet. Szembesültek vele, hogy az a viselkedés amit tapasztalnak, nem egymás ellen szól, hanem arról, hogy más-más személyiségjegyet birtokolnak.  

Az volt a feladat, hogy hogyan tudják ezt feloldani, most hogy már értik miért van így. Aztán később találkoztam velük és mondták, hogy kitették otthon a hűtőre ezt a lapot. Ez emlékezteti őket arra, ha valami konfliktusuk van, az nem feltétlenül arról szól, hogy a másik a hibás. Az a fontos, hogy beszéljék meg és ha sikerül, akkor kössenek kompromisszumot. Én pedig azt éreztem, lehet, hogy még időben tudtunk elcsípni valamit és valami módszert tudtunk mutatni.  

Egy másik történet: Negyedikes középiskolásoknak tartottam biblioterápiás foglalkozást.  Végzősök voltak, a pályaválasztás volt a téma, az önismeret szemszögéből. 

Az volt a játék neve, hogy Odüsszeusz. Hármas felosztásban kellett válaszolni. Első sor: most mit gondolsz mi szeretnél lenni, a második sorba: akkor mit csinálnál, ha az elsőt nem csinálhatod, de pénzt kell keresni, mert valamiből meg kell élni, a harmadik pedig: semmi kötöttségre nem kell figyelned, sem a pénzre, sem a körülményekre, csak arra mi az, amit nagyon szívesen csinálnál.  

Az egyik diák beírta az első sorba, hogy állatorvos, a másodikra, hogy bármit csinálna, akár takarítana vagy felszolgáló is lenne, a harmadikba pedig: ha semmit nem kellene figyelembe vennie, akkor ő cukrász szeretne lenni. Nagyon szeret sütni, imádja kitalálni az ízeket, imádja a díszítéseket, de hát ezt csak otthon tudja csinálni.  

Az volt a célom, hogy talán át tudják gondolni, otthon a szülőkkel megbeszélni, hogy valójában mire vágynak. Nagyon sokszor elvárásoknak felelünk meg, nem azt választjuk, amit szívből szeretnénk. Nyilván a szülök nem rosszat akarnak a gyereküknek, csak ők másképpen gondolják, hogy mi lenne nekik a jó. Lehet, hogy sokan ez miatt élik görcsben az életüket és nem is tudják mi a probléma, miért nem érzik jól magukat a bőrükben. 

Ugye olvashatunk ilyen történeteket: a sikeres HR menedzser egyszer csak ott hagyja az állását és elmegy birkákat tenyészteni, mert rájött, hogy igaziból ő azt szeretné. A bátrak azok, akik vállalják, hogy utána mennek miért érzik magukat szerencsétlenül az életben, ők talán rá tudnak jönni. De sokan meg nem.  

Nagyon kíváncsi lennék, hogy végül ez a diák hogy döntött? 

Hát azt hiszem sajnos az egyetem mellett. 

Az lenne a lényeg, hogyha érezzük, hogy valami nem okés, akkor merjünk felelősséget vállalni magunkért, merjünk szembe nézni mindennel és merjünk cselekedni, mint a mesehősök. Nincs elzárva senki attól, hogy jó életet éljen. Életút kutatásban is vannak olyan vizsgálatok, hogy kik azok, akik az öregkorukat nyugalomban és békében élik meg. Azok, akik úgy érzik, hogy éltek azokkal a lehetőségekkel, amik adódtak, nem szalasztották el, vagy bármilyen nyomásra nem fojtották el a megérzéseiket. 

Általában az életközepi válság az, amikor sokan váltanak akár munkahelyet, lakóhelyet, elválnak, elkezdenek újat tanulni stb.  

Te hogy tekintesz vissza, meg vagy elégedve? Gondolom, hogy igen, mert ahogy elmesélted, nagyon szép íve van az életednek, a munkásságodnak. 

Én gyerekként tudtam valamit, hogy mit szeretnék csinálni, de elnyomtam magamban, nem akartam kilógni a sorból. Aztán nálam is jött egy életközepi válság, felmértem, hogy már nem annyi van előttem, mint mögöttem, és arra gondoltam, hogy így éljem le az életemet? Akkor elhatároztam, hogy változtatok, nem nyüglődtem, hanem belevágtam.  

Amikor elvégeztem a gimnáziumot véletlenül kerültem a könyvtárba, azt gondoltam, ha nem tetszik ott hagyom, Aztán meg azt gondoltam, dehogy hagyom, könyvtárosnak születtem. Úgy megyek be minden nap dolgozni, hogy tök jó, hogy jöhetek. Nem vagyok feszült az miatt, hogy dolgoznom kell vagy hogy mit kell dolgoznom, 

Nahát, de jó ilyet hallani! 

A mindennapos problémák között nagyon jó, hogyha legalább egy valami rendben van az életünkben, ez egyfajta stabilitást ad. Más rendszerek összeomlottak az életemben, de ez volt az, ami nem. 

Nagyon örülök, hogy beszélgettünk, köszönöm, nagyon jól éreztem magam. Hálás vagyok a barátnődnek, hogy ajánlott, köszönöm neki is. Olyan jó erről a témáról beszélgetni, és milyen jó lehet ráadásul csinálni is. 

Igen, ez egy nagy csoda. Az ember is egy nagy csoda, meg a művészetterápia is egy nagyon csodás történet.  

Igen minél több legyen belőle, azt kívánom magunknak, mert nagyon kell a mai társadalomnak a terápia minden formája! 

Előző cikkeink művészetterápia témában:

Térkép önmagunkhoz – művészetterápiáról és az anyaságról beszélgetünk Feketéné Kovács Jucival

A írás gyógyító ereje – avagy hogy működik az érzelemkifejező írás

Hogyan olvassunk mesét gyermekeinknek

#Stopbántalmazás

#Stopbántalmazás

Született egy impulzusbejegyzés a privát facebook oldalamra a #stopbántalmazás jegyében. Leírni is fájdalmas, a...