Válassza az Oldal lehetőséget

Baba lombikból – avagy miért egyre több a mesterséges megtermékenyítés?
Baba lombikból – avagy miért egyre több a mesterséges megtermékenyítés?

Szerző:
Balassa Margó

2021.05.17.

Olvasási idő:

A meddőség okairól, a lombikbébi programról, az anyaságról beszélgetünk Endrédy Kamillával, aki egy mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozó klinikán dolgozik. 

Kamilla légy kedves először is mondd el nekünk, hogy jutottál arra a gondolatra, hogy szülésznő legyél! 

Én a legtöbb emberhez képest fordítva csináltam az életet, a természetgyógyászattól indultam, a masszázs és a jóga irányából jutottam el a kismama jógához, majd a dúlasághoz. Egy dúlacsapatban dolgoztam, és ott hozta úgy az élet, hogy mindegyikünk elvégezte a szülésznői főiskolát. A kórházi munka azonban nagyon nehéz volt, fizikailag és lelkileg is, ezért kerestem más lehetőséget, és így találtam rá erre a hivatásra. Az orvosok mellett egészségügyi asszisztensként dolgozunk, de ez azért lényegesen összetettebb és több annál, mert akik hozzánk érkeznek, nagyon sok mindenen keresztülmentek már. Évek óta küzdenek, hogy gyermekük lehessen, nemcsak fizikai segítségre van szükségük. 

Ahogy olvastam, hogy kb. 250 ezer embert érint ez a probléma. Ez nagyon sok…

Ne így számold, hanem úgy, hogy körülbelül a párok negyedét érinti. Minden negyedik párt!

A párok 35 százalékánál a nőknél, 35 százalékánál a férfiaknál van a probléma. 15 százaléknál mind a kettőnél és 15 százaléknál pedig nem tudják, hogy miért nem jön össze. Nincs szervi oka.  

Azt is olvastam, hogy 100 beültetésre csak 19-20 baba születik meg. Ez viszont nagyon kevésnek tűnik. 

De abba gondolj bele, hogy ez 19-20 olyan pár, akinek egyébként egyáltalán nem lehetne babája. 

Az az egyik baj, hogy az utóbbi tíz év alatt pont tíz évvel nőtt meg az először szülő nők átlagéletkora, nagyon sokan 40 éves körül ébrednek rá, hogy vészesen fogy az idő, és 40 év fölött már meredeken romlanak az esélyek a teherbe esésre. 

A másik, hogy férfiaknál a vizsgálatok szerint szerint az utóbbi 50 évben körülbelül felére csökkent a spermiumok száma, és a mozgékonyságuk is sokat romlott. 

És ez vajon miért van? 

Ez egy nagyon összetett folyamat, a szűk nadrágok, a stressz, a rohanó életmód, az étkezés, műanyagok, kemikáliák mindenütt. Érdemes összehasonlítani, hogy milyen hormonok vannak jelen amikor az ember babát vár, vagy amikor szeretkezik, és milyenek, amikor stresszel.  Amikor stressz éri az embert, akkor a szervezet a túléléssel van elfoglalva, nem azzal, hogy utódot hozzon létre. 

E mellett a férfiaknál is nő a gyermekvállalás életkora: sokan még 30-40 évesen is csak bulizni akarnak, vagy az anyukájuk szoknyáján ücsörögnek. 

A családalapítás, a tartós párkapcsolat a felelőségvállalással függ össze, az élet felelősségének a felvállalásával, a család felelősségének a felvállalásával. Félnek a fiatalok, hogy anyagilag nem tudják vállalni a családot. Először karrier kell, lakás meg kocsi, utána jöhet a gyerek.  Azután egyszer csak elérik a negyvenes életkort, és szembesülnek azzal, hogy nem jön össze a baba.  

A klímakatasztrófa is közrejátszik: azt is hallottam már, hogy erre a világra nem akarnak szülni. 

Igen, igen, egyre többen azt gondolják, hogy éljünk, amíg lehet. Ha különben is összedől a világ, akkor legalább éltünk, élveztük az életet! 

Ezt régebben is mondhatták volna. Mindig voltak óriási problémák: háborúk, éhezés, halálos betegségek. 

Viszont ami régen nem volt, az a hormonális fogamzásgátlás. Ma már szabadon lehet szeretkezni, nem kell attól félni, hogy nem kívánt terhesség lesz a következménye. 

Még tovább fokozza a bajt, hogy az ivóvízből a gyógyszer maradványait nagyon nehéz, szinte lehetetlen kiszűrni. A fogamzásgátló maradványokat sem, és ezt isszák az emberek.   

Ráadásul egyre több nő küzd PCOS-sel, endometriózissal, glutén- és laktózérzékenységgel, inzulinrezisztenciával, eltolódott hormonszintekkel.  Ezek a faktorok mind összeadódnak, és hátráltatják fogantatást. 

Az endometriózisról sokat lehet hallani az utóbbi időben, úgy hallottam sokakat érint. Mit jelent ez a betegség, mik a tünetei? 

Napi szintű, nagyon erős fájdalmakat tud okozni. Normális esetben a méhnyálkahártya minden hónapban leválik, ekkor van a menstruáció. Akinek endometrózisa van, annak ez a nyálkahártya szövet kikerül a méhen kívülre: a petevezetékre, a petefészekbe, a belekre, összenövéseket, egyéb problémákat okozhat a hasüregben, de máshol is. Gyógymód a műtéten kívül nem igazán van.    

Akinek ilyen betegsége van, meg kell szüntetni a menstruációt, a termékeny életszakaszban fogamzásgátlót kell szednie, nem menstruálhat.  

Ha babát szeretne (és ebben az esetben jó minél előbb), abba kell hagyni a fogamzásgátlót és mindent megtenni azért, hogy minél hamarabb összejöjjön a baba. A várandósság alatt és a szülés után egy ideig nem menstruál az anya, ilyenkor ez igazán „áldott állapot”. 

Beszéljünk valami jóról is, hiszen azért nektek vannak nagyon szép élményeitek, amikor sikerül a projekt, és megfogan a baba. 

Hát igen, az nagyon csodálatos érzés, amikor az anyukákat nézzük ultrahangon, és először meghalljuk a szívhangot. Én akkor csak az anya arcát nézem, mert az fantasztikus élmény. Mi csak a 6. hétig kísérjük őket, utána átmennek ahhoz az orvoshoz, akinél majd szülni fognak. 

Beszélj kérlek egy kicsit ezeknek a beavatkozásoknak a lelki oldaláról. 

Igen, nagyon fontos erről beszélni. Ezeknek a pároknak rettenetesen nehéz, mert vannak, akik már évek óta küzdenek egy babáért. Erre is rá lehet kattanni, van olyan, hogy csak erről szól az életük. A vizsgálatok, a ciklus, az injekciók, az időpontok, hogy te jobbra szaladsz, én balra szaladok…  Egy új élet megfoganásának a pillanata, az az energia felszabadulás, amit már le is tudtak fényképezni, nem az anya testében, a férfi és a nő összekapcsolódásában jön létre, hanem egy Petri-csészében. Ha sikerül az nagyon jó, de van, amikor a sok kezelés és futkosás eredménytelen lesz, és az nagyon nagy csalódás, nehéz feldolgozni, néha nem is sikerül szaksegítség nélkül. 

Mit tanácsolsz ezeknek a pároknak, hogy lehetne lazábban venni? 

Nem tudják sajnos lazábbra venni. Kétféle eljárás van, a lombik és az inszemináció. A lombik program, amikor leszívják a petesejtet, in vitro megtermékenyítik, és az embriót visszaültetik. Az másik az egyszerűbb: a férfi leadja spermamintát és befecskendezzük a méhüregbe. Ehhez nem szükséges műtő, pár perces beavatkozás. Amikor lehetőségem van rá, beszélgetéssel próbálom oldani a feszültséget. Kérdezem a hölgyet a munkahelyéről, arról, hogy milyen komolyabb stresszhelyzetek vannak az életében, beszélek arról, hogy próbáljon meg tudatosan pihenni, sétáljanak nagyokat, egyenek jókat, nézzenek vígjátékokat, még egy pohár bor is belefér…. és látom ahogy kisimul az arca, mosolyog. Pár perc csak, de talán segít. 

Van egy kis mesém, aminek mindenki nagyon szokott örülni. Az a kiindulópont, hogy minden fejben dől el.  

Tehát a kis petesejt csinos lánnyá válik, kiszabadul a házból, és önálló lesz. Szépen felöltözik, kisminkel és elindul szórakozni, egy kávézóba, vagy egy zenés helyre. Jönnek a spermiumok, kiválasztja amelyik szimpatikus, és viszont, és randevúra mennek. Megtörténik, aminek meg kell történnie, és happy mindenki. A megtermékenyített petesejt elindul egy hosszú, hosszú vándorútra, végiggördül a petevezetéken, megérkezik a méhüregbe, ami olyan, mint egy jó nagy pihe puha dunyha. Ott lepihen, nagyon jól érzi magát, és beágyazódik. És közben elkezd nőni, növekedni a baba. ♥

Nagyon szeretik ezt a mesét. 

Viszont nagyon fontos: ha valaki úgy érzi, hogy nem tudja feldolgozni a sikertelenséget, mindegy, hogy az első vagy sokadik próbálkozás, és már nagyon padlón van, akkor segítséget kell kérni valakitől. Egy baráttól, a családtól, vagy egy jó pszichológustól. Ez egy nagyon komoly gyászfolyamat, sokan hónapról hónapra átélik az újabb és újabb kudarcot. 

Hogyan tudunk mi hozzátartozók, barátok segíteni? 

Engem az élet mindkét vége foglalkoztat, van egy gyászcsoportvezetői végzettségem is. A főiskolán a két terület kapcsolódásából, a magzatvesztési gyászról írtam a szakdolgozatomat. Ez a szituáció, amiben ezek a nők vannak, triplán terhelt. A természetesen megfogant terhességeknek is csak körülbelül a 30 százaléka marad meg, de a legtöbb úgy megy el, hogy késik egy két napot a vérzés, nem is tudunk róla. De ezek a nők, akik lombikprogramban vesznek részt, az első pillanattól tisztában vannak, hogy mi történik, és sokkal erőteljesebb a kudarc érzése is. Talán azért, mert már eleve úgy jönnek hozzánk, hogy nekünk ez nem megy, segítsetek! És ha így se megy?  

Egyébként úgy lehet segíteni, hogy meg kell hallgatni. Tehát nem kell azt mondani, hogy majd lesz másik. Ezt nem szabad mondani. Soha. Meg hogy tedd túl magad rajta. 

És akkor mit kell ilyenkor mondanunk? 

Igazából semmit… azt tudod mondani, hogy együtt érzel vele. Nem mondhatod, hogy tudod, hogy mit él át, hiszen (remélhetőleg) nem voltál hasonló helyzetben. De azt, hogy: Itt vagyok, ha szeretnél beszélni róla, meghallgatlak bármikor, csak mondd el, hogy miben tudok segíteni. Lehet, hogy azt mondja, hogy semmiben, de aztán egyszer mégis felhív, hogy de jó lenne most kibőgni magam a válladon.  

Az nagyon fontos, hogy merjenek segítséget kérni, párterápiára, pszichológushoz menni, illetve a neten több csoportot is lehet találni, akik hasonló problémával küzdenek. Ezek a nők érzékenyek egymás nehézségeire, értik, tudják segíteni, támogatni, tartani egymást.