Válassza az Oldal lehetőséget

Ez a nyugalom értette meg akkor velem az örökkévalóság csodáját
Ez a nyugalom értette meg akkor velem az örökkévalóság csodáját

Szerző:
Czillei Tünde

2021.11.01.

Olvasási idő:

Mindig lázadoztam, amikor valamit muszájból, parancsszóra kellett megtennem.

Kisiskolás koromban parancsszóra kellett imádkozni (egyházi iskolába jártam), parancsra kellett jó képet vágni nemszeretett nagynénik és nagybácsik nemkívánt ajándékaihoz Karácsonykor. Később parancsra kellett volna tapsolni, vígan énekelni, ha tetszett, ha nem. És parancsra ünnepelni!

No, ezt végképp nem szerettem.

És ezzel így vagyok a mai napig is. Nekem ne írja elő senki, hogy mikor érezzek büszkeséget (ma már igen ritkán), mikor örömet, mikor borongjak régmúlt emlékeken.

A halottak napja kapcsán jöttek elő ezek a gondolataim.

Illik kimenni a temetőbe. Kényszerű parancs. Mit szól a család, akiket esetleg csak ez az egy nap hoz össze, mit az esetleges barát, akinek éppen útba esik a sír, mit szól a szomszéd (mert vidéken mindenki lát mindent és mindenkit), ha nem díszítjük fel a hozzátartozónk sírját.

Látom a TV-ben a sok embert. Tülekednek, viszik az egy szál, vagy kazalnyi virágukat, sietősen meggyújtják a méregdrága éppen divatos mécsest, talán még meg is állnak egy percre… Aztán azzal a megnyugtató gondolattal, hogy halottak napján megadták az illő kegyeletet az eltávozott emlékének, hazamennek.

A hagyomány parancsa, hogy ilyenkor gyászolni kell.

Szép őszi vasárnapon Apámmal mentünk a temetőbe. Alig egy-egy sírnál hajladozott néhány öreg néni, igazgatták szerény kis virágaikat. Kicsit pityeregtek, zsebkendőikbe szipogták bánatukat.

Nagyszüleim sírjánál álltunk Apámmal. Halkan koppantak a hulló, sárga levelek, a kései napfényt kihasználva daloltak a madarak, a város zaja csak szűrve ért el hozzánk. Csak álltunk, és úgy éreztük, hogy itt az örök béke megvalósult.

Valami végtelenül megnyugtató érzés fogott el. A halál fölött, itt mégis, mégis élet van.

Ez a temetői nyugalom értette meg akkor velem az örökkévalóság csodáját. Nyüzsgő, fecsegő emberek között soha nem lett volna az enyém ez az élmény. Bizalmatlanul és kissé sajnálkozva nézem a halottak napi tülekedést. Nem a munkaszüneti nap, vagy a piros betű jelenti az ünnepet. Parancsra ünnepelni én nem akarok, parancsra gyászolni nem tudok.

Az én halottaim békében pihennek, csak halkan szólok hozzájuk a csendes temetőben. Béke poraikra.