A kis fehér plüss mackó a kirakatban ült és rám várt. Kicsi volt a kirakat is, olyan kapualjban megbúvó (régen volt, majd 70 éve). A sok kis állat között rögtön őt fogadtam a szívembe. A zsebpénzemet lázasan gyűjtögettem, hogy meg tudjam vásárolni magamnak.  

Iskolába menet minden nap megnéztem, ott van-e még, vár-e rám. 

Amikor végre-végre összegyűlt az ára, boldogan rohantam a boltba, hogy végre az enyém lehessen. És akkor közölte a tulaj, hogy drágább lett. Egy világ omlott össze bennem és ezt gondolom láthatta a hölgy is rajtam.  

Mutattam neki az összegyűjtött filléreket (akkor még az is pénz volt), rám mosolygott és azt mondta, nekem még a régi áron adja. Egy kosárkában vagy egy tucat egyforma kis mackót tett elém, válasszak. 

Kétségbe esve álltam ott. Nekem nem egy mackó kellett, én Őt szeretném. Őt, aki a kirakatban engem vár! 

És az asszony kijött velem, kinyitotta a kirakatot, hogy szívem választottját, azt a kismackót megkaphassam (mondom, ez 70 éve történt!). 

Ma már a kismackó fehér bundája beszürkült, lábacskái lötyögnek, törődött és öregecske lett velem együtt, de most is féltő gonddal őrzőm. 

Egész ifjúságom társa volt. “Valaki”, nem csak egy játékmackó. A szívemből adtam neki egy darabot és ő hálásan simult a kezembe. 

Mert, higgyétek el, az igazán szeretett kis játékállatoknak lelkük van! 

Soha, soha ne dobjátok a szemétre őket!