A kis fehér plüss mackó a kirakatban ült és rám várt. Kicsi volt a kirakat is, olyan kapualjban megbúvó (régen volt, majd 70 éve). A sok kis állat között rögtön őt fogadtam a szívembe. A zsebpénzemet lázasan gyűjtögettem, hogy meg tudjam vásárolni magamnak.
Iskolába menet minden nap megnéztem, ott van-e még, vár-e rám.
Amikor végre-végre összegyűlt az ára, boldogan rohantam a boltba, hogy végre az enyém lehessen. És akkor közölte a tulaj, hogy drágább lett. Egy világ omlott össze bennem és ezt gondolom láthatta a hölgy is rajtam.
Mutattam neki az összegyűjtött filléreket (akkor még az is pénz volt), rám mosolygott és azt mondta, nekem még a régi áron adja. Egy kosárkában vagy egy tucat egyforma kis mackót tett elém, válasszak.
Kétségbe esve álltam ott. Nekem nem egy mackó kellett, én Őt szeretném. Őt, aki a kirakatban engem vár!
És az asszony kijött velem, kinyitotta a kirakatot, hogy szívem választottját, azt a kismackót megkaphassam (mondom, ez 70 éve történt!).
Ma már a kismackó fehér bundája beszürkült, lábacskái lötyögnek, törődött és öregecske lett velem együtt, de most is féltő gonddal őrzőm.
Egész ifjúságom társa volt. “Valaki”, nem csak egy játékmackó. A szívemből adtam neki egy darabot és ő hálásan simult a kezembe.
Mert, higgyétek el, az igazán szeretett kis játékállatoknak lelkük van!
Soha, soha ne dobjátok a szemétre őket!