Válassza az Oldal lehetőséget

Föld napi üzenet Lányi Andrástól: A bajban azt kell néznünk, mi az, ami összeköt bennünket!
Föld napi üzenet Lányi Andrástól: A bajban azt kell néznünk, mi az, ami összeköt bennünket!

Szerző:
Balassa Margó

2021.04.23.

Olvasási idő:

A Föld napja alkalmából Lányi Andrással, a humánökológia egyik legmeghatározóbb személyiségével beszélgettünk.  

A Humánökológiai tanszéknek, amely az Ön szervezésének köszönhetően jött létre, az a célkitűzése, hogy “válaszokat adjon a környezeti problémák megoldására, megpróbáljanak kiutakat keresni, és egy fenntartható társadalom körvonalait felvázolni”. Azért vannak kétségeim, mert úgy érzem, hogy olyan szakmai viták és párbeszédek folynak, amelyek nagyon érdekesek ugyan, de viszonylag kevés ember érti miről van szó. Nem értik, vagy nem akarják meghallani, hogy nagy a baj? 

Az embernek nem okvetlenül kell megérteni azokat a társadalomtudományi vagy természettudományi kérdéseket, amelyekkel az egyetemen foglalkozunk. De az, hogy a saját személyes életemben hogyan érint, ha egy gyárat felépítenek, vagy hogy abban mi a rossz Magyarország rendkívül értékes élővizeit elkezdik beépíteni, azt valószínűleg mindenki érti. Azt már nem biztos, hogy tudom, hogy a Balaton vízszintjének emelkedése a nádasok élővilágát hogyan érinti. Megkérdezem a biológus kollégát, azt nekem nem kell tudni. De kell, hogy legyenek olyan megbízható emberek, ökológus, hidrobiológus, akik biztos érveket tudnak mondani ezzel kapcsolatban. 

Balatonakarattyán is terveznek építeni egy új kikötőt, és ha páran tiltakozunk, van, aki azt mondja, hogy fejlődésellenesek vagyunk, és hogy miért állunk ellene a változásnak, hiszen forgalmat és több bevételt hoz az itt élőknek. 

Itt van mindjárt egy olyan kérdés, ami, ha úgy tetszik filozófiai témakör. Miről van szó? Arról, hogy a fejlődés szót kisajátították. Azt akarják elhitetni velünk, hogy minden építkezés és a termelés fokozása az mind fejlődés. Ha viszont békén hagyunk, megőrzünk egy természeti területet, az elmaradottság vagy maradiság, mert ragaszkodunk a régihez.

Ezzel szembe kell tudni helyezni egy olyan felfogást, hogy magának az élővilágnak, az emberi élet nélkülözhetetlen természeti feltételeinek a védelme ugyanolyan érték, és feltétlen követelmény, mint a gazdasági tevékenység vagy a technológia megújulása. 

Ezt én is így látom, csak nem tudom elmagyarázni, nem tudom az érveimet alátámasztani. 

Hát ezért van szükség tudósokra, szakemberekre, hogy ők el tudják mondani, meg tudják magyarázni. Arról van szó, hogy ezeket a szavakat, hogy: fejlődés, szabadság, jólét, kisajátították, most már bátran mondhatom egy idejét múlt hülyeség javára. Mert ez a fajta modernizáció, hogy minél többet, minél nagyobbat, ez idejét múlt. Erről kiderült, hogy természeti korlátokba ütközik.  

Nemcsak a körülöttünk lévő természetnek a korlátaiba, hanem a saját emberi természetünk korlátaiba is. Az ember maga is vágyik arra, hogy egy átlátható, emberi léptékű világban éljen. Fontos számunkra, hogy a megszokott hazai tájaink szépségében gyönyörködjünk, hogy biztosak lehessünk abban, hogy másnap is ott találjuk azt a fasort, a kisboltot vagy a kávéházat, ahol megszoktuk. Erre mondják azt, hogy fejlődésellenesek vagyunk. A fejlődés szó értelmével van a baj. 

Több helyen olvastam a cikkeiben, hogy a gazdasági fejlődés abban az értelemben nem éri el azt a célját, hogy ne legyenek szegény emberek, sőt éppen ellenkezőleg, minél jobban nő a gazdaság, annál szegényebbek leszünk. Ez nem ellentmondás? 

A szegénységnek új válfajai jöttek létre. A mostani szegénységnek a fő okozója pontosan az a gazdasági növekedés, amely elpusztította rengeteg embernek a megélhetését. Azok a gazdálkodók, akik elveszítették a földjeiket, mert beépítették; azok az országok vagy országrészek, ahol a helyi megélhetés rovására valamilyen nagy ipari beruházásba kezdtek, vagy kőolajat bányásznak, lakótelepeket építenek, marhát legeltetnek tízezer számra; ezek a beruházások pont azokat a kiskerteket veszik el, amelyekből az emberek megéltek. Ezek a nyomorúságnak teljesen új válfajai.  

De mondok közelebbit: az elég nagy nyomorúság, hogy két éve félelemben élünk, álarcban közlekedünk és kerüljük embertársainkat, nem? Ezt a covid járványt, és az előttünk álló újabb és újabb járványokat a globalizáció hozta a nyakunkra. Annak köszönhetjük, hogy azok a vírusok, baktériumok, amik eddig az állatokon élősködtek, azok kénytelek “átképezni” magukat az emberekre, mert elfogytak az állatok. 

Azt is említette egy interjúban, hogy úgy tudja elképzelni a változást, hogy kis közösségek jönnek létre, egyre és egyre több, amely majd segíteni fog a felismerésben, a változtatás fontosságában. De sajnos azt látom, hogy a kis ökoközösségekben is ugyanolyan ellentétek vannak, mint a nagypolitikában. Nézze meg, szinte valamennyi öko- és élőfaluban gondok vannak a közösségépítéssel. Vajon miért van ez így? 

Ne akarom elütni a kérdést azzal, hogy mutasson egy emberi közösséget, amelyben nincsenek gondok, pedig ebben az is benne van, hogy mi magyarok nagyon nehezen jövünk ki egymással, gyanakvóak vagyunk, nem bízunk egymásban. Miért? Azért, mert az utolsó évszázadban a történelmünk egyébről sem szólt, mint elnyomásokról, kudarcokról, törvényszegésről. Ezért aztán egy ilyen közösségi vállalkozás, mint egy ökofalu, vagy egy civil mozgalom, nehezebben gyökereznek meg nálunk, mit más országokban. 

Pedig elvileg a közös cél összekovácsolhatná az embereket. Mert egy településen általában random élnek együtt emberek, de egy ökofaluban azért jöttek össze az ott élők, mert volt egy közös céljuk: megvalósítani egy olyan települést, amely mintát mutat egy élhetőbb világról. 

De a közös célra ott van egy pozitív példa: a tatiak, akik ezer számra jöttek össze, és védik a tavat. Ez egy pozitív példa. Az ökofalvakkal van egy másik gond. Hogy nagyon nagy nehézségekkel kell szembe nézniük, nagyon nagy ára van annak, ha valaki olyan életformát folytat, és olyan módon akar gazdálkodni, ahogy a többiek nem. Ezek küszködések. Minden ökofalu egy küszködés. És hát a nehézségek könnyebben fordítják egymás ellen az embereket, mint a közös siker. A közös sikerben elégedetten hátra dőlünk és veregetjük egymás vállát. A közös kudarc, a közös nehézség mindig arra ösztönöz, hogy a hibát a másikban keressem. Hát talán ezért. 

Gyűrűfűn éltem két és fél évet, helyben tapasztaltam meg ezeket a problémákat. 

Gyűrűfű az egy szomorú történet. Ismerem az alapítókat, igen kiváló emberek, és az sajnálatos, ahogy egymás torkának estek. De van itt még egy másik probléma is. Az olyan pionírok, akik nekiállnak a puszta közepén falut alapítani, ők sokszor igen kemény akaratú, önfejű emberek, akik aztán a későbbiekben nehezen boldogulnak egymással.  

Mert talán másképpen nem is menne. A semmiből létrehozni valamit, ahhoz ilyen emberekre van szükség.  

Igen, ez így van. 

Nagyon fontos lenne, hogy a különböző elképzeléseket elfogadjuk, ne ellenségként tekintsünk egymásra, hanem esetleg kiegészítsük a különböző felfogásokat. Erről is van egy idézetem Öntől: “Természetesen szocialisták vagyunk, mint minden olyan ember, aki igazságosságra törekszik, liberálisok vagyunk, mint minden szabadságszerető ember és konzervatívok, mint minden olyan ember, aki a hagyományt és a történelem valóságát tiszteli. Ezek a fogalmak egymással nem összebékíthetetlenek. Az ökológiai világnézet látja a lehetőségét ezek összebékítésének, legfeljebb új típusú válaszokat keres.” Nekem nagyon tetszik ez az újfajta világnézet. Mit gondol, van erre esély, hogy így működjünk együtt?   

Hát elméletben már sikerült is, erről szól az új könyvem: Bevezetés az ökofilozófiába: kezdő halódóknak. Nekem meggyőződésem, hogy a felvilágosodásnak ez a három filozófiája, a szabadság, egyenlőség, testvériség, ezek csak együtt működnek, ezeket nem lehet kijátszani, ahogy politikában sajnos összeugrasztották ezeket egymás ellen.  

Ha elkezdem tanulmányozni a konzervatív, liberális, szocialista/baloldali gondolkodás hagyományait, akkor remek dolgokat találtam, bizony isten, mind a három helyen. Akkor azt mondtam, hát kérem szépen ebből talán ki lehet találni olyasmit, ami már túl van azon a merev szemben álláson, amit ezekből a politikai ideológiákból csináltak.  

Most nagyon egyszerűen fogalmazok, nagy bajban vagyunk! Az emberiség még soha nem volt ekkora bajban. És az a legkevesebb, amikor ilyen nagy bajban vagyunk, akkor nem keresünk mesterséges elméleti ellentéteket magunk között, hanem azt nézzük, hogy mi az, ami összeköt bennünket. Mi az a közös, ami alapján összefoghatnánk. Tehát nekünk kötelességünk azt mondani, hogy hagyjuk a fenébe a hülyeségeinket, nézzük meg mi az, ami összeegyeztethetővé teszi a te szabadelvű, konzervatív vagy egyenlőségelvű világnézeteket és próbáljunk megférni egymással, és megférni azok között a természet adta keretek között, amelyeken úgy látszik túlmentünk.  

Hát bár így legyen, bízzunk benne

Lehet is bízni, meg lehet félni is. Bízni abban lehet, hogy azért az emberiség történetében találhatunk példákat arra, hogy új felfogások elterjedtek: például a kereszténység vagy a felvilágosodás. Inkább az a probléma, hogy egy ilyen megújulás száz-kétszáz évnél hamarább nem szokott végbe menni, most pedig nincs száz-kétszáz évünk, tíz-húsz évünk van. Én már nem biztos, hogy megérem, mert eléggé idős vagyok. A többiek meg fogják élni, hogy sajnos szorul a hurok, egyre újabb bajok ütik majd fel a fejüket.  

Egy kicsit meg kellene rázni az embereket: nem látod, hogy baj van, hogy mi történik? 

Tudja miért? Ezt érdemes szóba hozni. Mi nem a valóságban élünk, lényegében az internet világában létezünk. Annak hiszünk, ami az interneten megjelenik, mégpedig ami az interneten gyakran megjelenik. Dől ránk az információ, csak arra figyelünk oda, amit sokszor látunk.

Ha most én elmegyek egy szerkesztőségbe, azt mondom:  

– Kérem, van egy nagyon fontos hírem: az emberiség végveszélybe jutott, Magyarország ivóvíztartalékainak kiszáradása és elszennyeződése olyan mértékű, ami katasztrófához vezet.  

– Ne mondja uram, és mikor?  

– Nem tudom megmondani, de olyan húsz-harminc éven belül.  

– Uram, akkor majd jöjjön vissza húsz-harminc év múlva. Engem most olyan hír érdekel, ami holnap történik. Ha azzal jönne, hogy holnap átszakad a Sió-csatornán a zsilip, az vezető hír lenne nálunk. De ilyen hírekkel tele vagyunk, ezek nem érdekesek. 

Ami azonnali, ami kézzel fogható, ami ott van az orrunk előtt, az elterjed az interneten. De egy halálos veszedelem, amit nem tudok konkrétumhoz kötni, az elsikkad. Az emberek különben sem szeretnek olyasmivel foglalkozni, aminek nem tudják az ellenszerét. Elhárítják maguktól, átkapcsolnak másik a csatornára, mindenki él a maga kis világában, buborékjában. 

De a baj házhoz jön, és akkor majd tudni fogják.  Például a Balaton környékiek ezt most érezni és tapasztalni fogják. 

Hát igen, valóban tapasztaljuk. Van egy másik ügy is ami felkavarta a közvéleményt, erről éppen ma lesz nálunk, Balatonakarattyán egy online tájékoztató. Vonalfelújítás van az északi parton, és a mi kis állomásunkat is át akarják építeni. A tervek szerint egy új, ultra modern állomást terveznek helyette építeni. 

Látja ez is olyan, amiről eddig beszéltem. Előre mondom, a következővel fognak érvelni: Kérem a Balaton nagyon frekventált vasútvonal, az állomások rettenetes állapotban vannak, régen elhatároztuk, hogy felújítjuk, korszerű modern formában, egységesen. De kérdem én, mi a francnak. Ki akarja, hogy egységes legyen? Van olyan hely, ahol tényleg le kell bontani az ócska, ronda állomásokat, de vannak gyönyörű, olyan műemlék értékű állomások, amelyeknek kedves formájuk van, amelyeket békén kellene hagyni. És mi lenne, ha erről először a helyi embereket kérdeznék meg? De ez sajnos eszükbe sem jut. 

Ezért szeretnénk azt tudni, hogy ilyen esetekben mit lehet tenni, konkrétan hova lehet fordulni? 

Ha természetvédelmi kérdésről lenne szó, akkor azt mondanám van egy törvény, az Aarhusi egyezmény, amelyet Magyarországon törvényként kihirdettek, amely arra kötelez, hogy minden környezetet érintő kérdésben minden adatot nyilvánosságra kell hozni, és részt kell, hogy vegyenek az érintettek a döntéshozatalban. Itt egy épített környezetelemről van szó, erre sajnos nem vonatkozik. Nem vagyok jogász, tehát én nem tudom milyen jogszabályokra lehetne hivatkozni, de kézenfekvőnek látszik, ha más nem a helyi önkormányzatnak van ebbe beleszólása, és akkor rajtuk  keresztül érvényesítheti a lakosság az akaratát. Hát persze akkor, ha az önkormányzat partner ebben. 

Hát ezt nem tudjuk, az önkormányzat még nem nyilatkozott, csak reméljük, hogy igen. 

Még visszatérve egy előbbi mondatára: ne mondjon ilyeneket, hogy öreg, és nem fogja megérni azt a húsz-harminc évet. Kérem vigyázzon magára, mert még sokáig szükségünk lesz Önre. Nagyon köszönöm az interjút! 

Irodalom: 

Lányi András – Bevezetés az ökofilozófiába: kezdő halódóknak .- Budapest : L’Harmattan, 2020. 205 p.

Cikkek, publikációk

Az említett 2001. Évi LXXXI törvény

Az Aarhusi egyezmény rövid, könnyen érthető kivonata:  

  • minden fél támogatja a környezeti oktatást-nevelést és a környezettudatosság növelését, 
  • a hatóságok a nyilvánosság rendelkezésére bocsátják az általa kért környezeti információkat, 
  • elősegítik azon információk áramlását, melyek jelentősen befolyásolhatják a környezetet vagy az emberi egészséget, 
  • a nyilvánosság rendszeres tájékoztatására ösztönzi azon „környezethasználókat”, akiknek a tevékenysége jelentős hatást gyakorol a környezetre, 
  • bevonja a nyilvánosságot azokkal a tevékenységekkel kapcsolatos döntéshozatalba, amelyek jelentős hatással lehetnek a környezetre. “/forrás