Válassza az Oldal lehetőséget

Hétköznapi hőseink – Bíber Anna
Hétköznapi hőseink – Bíber Anna

Szerző:
Balassa Margó

2021.07.20.

Olvasási idő:

Legújabb interjúsorozatunk olyan emberekkel készül, akiknek valamilyen nagy kihívás volt vagy van az életében, és mégis optimisták, derűlátóak.  Az a célom, hogy ezeknek a kivételes embereknek a prezentálásával olyan pozitív példát mutassunk be, amely másoknak erőt ad az élethez, a nehézségekhez. 

Bíber Anna barátnőmmel beszélgetek, aki 5 éves korában majdnem teljesen lebénult, csak nagy szerencsével maradt életben. Betegségéből mozgáskorlátozottság maradt vissza, nehezen jár és a kezével is alig tud fogni, de mégis mindig optimista és szereti az életét.

Meséld el kérlek, hogy milyen betegséged volt? 

Öt éves koromban polio vírus okozta gyermekbénulást kaptam. Lebénultam és sok-sok műtéten estem át mire úgy-ahogy felépültem. Azt mondták anyunak a kórházban, mire hazamegy lehet, hogy ott lesz a távirat, hogy meghaltam. 

Jaj… így kerek perec megmondták? 

Igen, igen. Mindenem lebénult, csak a tüdő rekeszizom nem. Még a fejemet sem tudtam mozgatni. Hintaágyon feküdtem, mert még levegőt sem tudtam venni. 

Milyen az a hintaágy? 

Olyan, mint a libikóka, csak ez egy ágy. Mozgott fel alá, hogy segítse a légzésemet. Mivel picik voltunk, többen is feküdtünk egy hintaágyban. 

Sok kisgyerek volt ebben a betegségben akkor? 

Rengeteg, mintegy 16 ezer gyerek bénult meg abban az időben. Sajnos volt, aki nem élet túl, mert légzésbénult volt. Aztán szerencsére jött a Szabin csepp, és utána már elvétve fordult elő.  

Milyen műtéted volt? 

Több műtétem is volt. A csípőmbe, a kezembe és a lábamba is izmot ültettek át. Addig járógép volt rajtam, csak úgy tudtam mozogni. Amikor megműtöttek nem kellett a nagy járógép, hanem csak csípő alatt érő, később pedig térd alatti. Körülbelül 12 éves koromra már egyáltalán nem kellett járógépet hordani. 

De teljesen nem gyógyultál meg, mi maradt vissza? 

Korlátozott a mozgásom bal lábammal, a jobb kezemmel és a bal kezem is rossz, nincs tricepszem és a gerincem is sokszor fáj.  

Már többször is beszélgettünk arról, hogy te tulajdonképpen szerencsésnek érzed magad, hogy ez történt veled. Tudom, hogy mindig pozitív vagy, sohasem panaszkodsz. Bármilyen kihívás ér, mindig azt nézed, hogy hogyan lehet megoldani, mit kell tenni. Kérlek mond el, miért érzed magad szerencsésnek? 

Mert olyan közegbe kerültem, ami fejlettebb volt, kinyílt számomra a világ. Egy nagyon zárt helyen éltem, tanyavilágban, mintha megállt volna az idő. Nehéz volt onnan kiemelkedni, aki ott született általában paraszt maradt. A szó régi, valódi értelmében, nem ahogy most néha használjuk. 

Nem biztos, hogy ez baj, hiszen most éppen ez a trend, sokan költöznek ki a városból tanyára, mert csendre, nyugalomra vágynak. 

Egyébként szerettem ott élni, és mindenki szeretett, aki ott élt. Egy gyereknek az nagyon jó élet volt. Csak ez annyira tanya volt, hogy tíz kilométer sugarú körben nem volt semmi és senki. Ha valamit szerettél volna legalább tíz km-t kellett gyalogolnod. Nem volt áram, vezetékes víz, gáz, semmi. Út sem volt rendes, csak poros kocsiút. Nagyon nehéz volt az élet. Motorral, lovas kocsival, csettegővel, gyalog közlekedtünk. 

Mi az a csettegő? 

Az majdnem olyan volt, mint egy terepjáró csak lassú, és rettenetesen hangos. 

Szóval innen kikerültél a nagybetűs életbe? 

Amikor felgyógyultam, a Mexikói úti iskolába kerültem, ami szerintem a legjobb volt az országban. Elitiskolának is beillett volna. Gyógypedagógus végzettségű pedagógusok tanítottak, és nagyon szeretetteljes volt a légkör. Jártunk színházba, kirándulni, jöttek hozzánk színészek előadásokat tartani, filmvetítések voltak és különböző szakkörök. 

Kézműves szakkörök? Akkoriban ez még nem volt divat. 

Igen. Volt varró-, fotó-, főző szakkör. Sportolási lehetőség is volt, azoknak akik tudtak. Tényleg nagyon lekötöttek bennünket. Amikor aztán megszűnt a járvány, az állam levette rólunk a kezét, és már nem törődtek velünk. 

Hát ez szomorú. 

Te munkát is vállaltál attól függetlenül, hogy elég komoly mozgáskorlátozottság maradt ebből a betegségedből. Ez kivételes, vagy mások is dolgoztak, akiknek ilyen betegségük volt? 

Nem, nem. Szinte mindenki el tudott helyezkedni, szakmát is tanultunk. Vagy leérettségizett, vagy valamilyen szakiskolába: kertész, bőrdíszműves, közgazdasági iskolába jártak.  

Én a Fodorban (ma OORI) találtam adminisztratív munkát és a nővérszállón laktam. Akkoriban négy és nyolcágyas szobák voltak, szóval eléggé zsúfoltan éltünk.  

De hogy tudtál a sérült kezeddel gépelni? 

Nem nagy dolgokat kellett gépelni, csak zárójelentéseket, kórlapokat, az pedig ment. Az iskolában azt is tanultunk. Nagyon szerettem itt dolgozni, jó főnököm és kollégáim voltak. 

Közben elvégeztem a rendelőintézeti asszisztens sulit, vörös diplomával. Ekkor tanultam meg tanulni, mert addig nem nagyon szerettem. Rájöttem, hogy nem is olyan rossz dolog tanulni. 

Szerettem volna főiskolába menni, mindig is pedagógus szerettem volna lenni, már gyermekkoromban is az volt az álmom. Csak közben férjhez mentem, megszületett a Balázs, és kimaradt az életemből a főiskola. 

De az álmok valamiképpen megvalósulnak, ha nem is úgy ahogy várjuk, mert aztán mégis taníthattam. Amint tudod a Polgárdi Művelődési Központban, majd ugyanott a könyvtárban gyöngyfűzést tanítottam a gyerekeknek és hát az érdeklődő felnőtteknek is. 

Igen, ott ismerkedtünk meg, és én is tőled tanultam az alapokat. És hogy jött neked az életedbe a gyöngyfűzés

Nekünk gyerekkorunkban volt otthon gyöngy, meg olyan anyag, amit ki lehetett varrni. Apunak volt egy címere, ami gyöngyfűzéssel készült. Ezt elkértem az aputól, aztán elszakadt valahogy. Anyu megmutatta, hogy lehet felfűzni, így kezdődött a “szerelem”.  

Családi gyufásdobozra tekertük a cérnát, az volt az alap, kezdetben így szőttünk.  Csináltam karkötőt és hajpántot. De akkor még nem volt irodalma, nehezen lehetett újat tanulni. Már később Székesfehérváron leltem egy kis könyvre, amiben mindenféle kézműves dolgok voltak. Ebből tanulgattam különböző állatfigurákat fűzni. A kilencvenes évek elején kezdtek kiadni könyveket, amelyeket mind megvettem.  

Igazándiból akkor kezdtem el tanulni, amikor a szakkört vezettem. Amit most tudok annak a kilencven százalékát akkor tanultam meg. Jártunk fel Pestre a Gyöngyházba, mindig új és új gyöngyök jelentek meg, különböző alakúak és formájúak. A gyöngyfűzés is úgy fejlődik, mint a számitástechnika. Szinte napról napra. 

Azon gondolkodtam, hogy valóban csak a betegséged következménye, hogy ilyen lett az életed, vagy egyébként is ilyen pozitívan szemlélnéd a világot? Vajon hoztál a génjeidben valamit, valami alapot?

Biztos, mert állítólag születünk valamire, vagy hordozunk magunkban valamit, meg hajlamunk is van rá. Abban tényleg nagy szerencsém volt, hogy olyan emberekekel találkoztam, akiktől csak jót kaptam.  

Igen, ezt én is nagyon fontosnak tartom: hogy az ember életében legyenek olyanok, akik jó irányba terelgetik. Pozitív emberek, akik átsegítenek dolgokon. Ez fontos, nagyon fontos

És hát te is egy ilyen ember vagy. Mert tíz év alatt nagyon sok gyereknek, felnőttnek okoztál örömet, hogy ott a szakkörön alkothattak, jól érezték magukat. 

Örülök, hogy így gondolod, jó érzés ez nekem. Valamit visszaadtam abból a sok jóból, amit kaptam életem során.

Szerinted az, hogy gyöngyöt fűzöl, hogy mindig alkotsz valamit a kezeddel, segített abban, hogy fitten tartsd magad fizikailag? Mert lelkileg biztosan, de fizikailag is? 

Hát nem tudom, lehet. Talán inkább az, hogy mindig eljártam, mindig volt feladatom. Ha van az embernek feladata, célja, az nagyon sokat segít. 

A kórház után gondnok és közös képviselő is voltam, az pedig fizikai munkával is járt: fűnyírás, hólapátolás, takarítás, fűtés, lift szerelés. Egyszer volt egy mentésem is. Éjszaka beragadt egy ember a liftbe. Elvileg két kéz kell hozzá, egyik kézzel a féket nyomni, a másikkal meg tekerni, de sikerült megoldani. 

Hogyan? 

Felmentem a gépházba, ráültem a fékre, és a jó kezemmel pedig tekertem. Úgyhogy sikerült azt az embert kimenteni. Ezt nem azért mesélem, hogy dicsekedjek vele, csak azt gondolom, hogy a hozzáállás a feladatokhoz, az sokat számít. A feladatmegoldási képesség. 

Amikor gépelni tanultam, az első mondat, amit le kellett írni:

“Ne azon sírjunk, ami elveszett, hanem annak örüljünk, ami megmaradt.”

Ez volt a jelmondata a paraplégia rehabilitációs osztálynak. Egy angol orvos, Guttmann mondta.  

Akkor ezt te megvalósítottad, nagyon gratulálok hozzá!  Köszönöm az interjút, jó egészséget kívánok neked és azt, hogy továbbra is sikerüljön mindent megoldani az életedben, és a töretlen optimizmusodat még sokáig megőrizni.  

#Stopbántalmazás

#Stopbántalmazás

Született egy impulzusbejegyzés a privát facebook oldalamra a #stopbántalmazás jegyében. Leírni is fájdalmas, a...