Válassza az Oldal lehetőséget

Jeges világ
Jeges világ

Szerző:
Csáktornyai Katalin

2020.11.14.

Olvasási idő:

Vica hosszú percek óta bámulta üres tekintettel a képernyőt. Egyik kezével a fülbevalóját morzsolgatta, a másikkal az asztalon dobolt. Rossz szokása volt ez, az irodában már többször szóvá is tették neki, hogy zavarja vele a többieket. De most éppen nem volt bent senki, így volt alkalma egészen mélyre merülni borús gondolataiba. Jani el sem köszönt tőle reggel. Csak felöltözött és már ment is. Se puszi, se ölelés. Mikor hidegült el ennyire tőle? Vajon hol csúszott el a dolog kettőjük között?

Igaz, ez az év nehéz volt mindkettőjüknek. 

Az elbocsájtástól való félelem beleitta magát lassan az életükbe. Az első álmatlan éjszakákat lassan felváltotta valamiféle csendes, alattomos feszültség és közben elszürkülve rohantak el a hónapok. Aztán valahogy az évfordulós vacsora is elmaradt, és Vica hiába várt a romantikus kárpótlásra. Pedig azelőtt Jani mindig elő tudott állni valamilyen ötletes meglepetéssel. Egyszer, amikor színházba készültek, de a lány beteg lett, a fiú előadta neki az egész darabot egyedül. Sohasem felejti el, ahogy pizsamában, az ágyában fekve nézte végig a semmihez sem fogható előadást. 

De most… Csak elmennek egymás mellett. Korábban vidám és meleg otthonuk mintha sarkvidékké változott volna. Pár napja próbált vele beszélni erről, elmondani, hogy hiányoznak neki a meghitt percek, a beszélgetések, de amikor megszólította a férfit, és az rá nézett, mintha egy jeges fuvallat érte volna homlokát. Megdermedt és lelkébe fagyott a szó. 
– Talán egyszerűen csak kimerültek és kialudt bennük a láng? – tűnődött.

Nem hallotta, hogy nyílt az iroda ajtaja, így egy kicsit összerezzent, amikor Feri megszólította:

– Szereted a telet.

– Most ezt kérdezed, vagy mondod? – nézett fel rá Vica, és nem tudta nem észrevenni, hogy kollégája sötétbarna szeméből milyen simogató kedvesség árad. 
– Nem volt nehéz kitalálni – mosolygott a férfi. 
– Nyáron is téli háttérkép volt a monitorodon, ez a fülbevaló meg egészen olyan, mint egy darabka megfagyott tenger – mondta, majd ujjai végével finoman megbillentette az említett ékszert, ami így lágyan himbálózni kezdett a lány nyakában. Vica nem tudta volna megmondani, hogy a fülbevaló vagy a kéz érintése csiklandozza jobban, de érezte, hogy karja libabőrös lesz és arcába vér szökik.
– Szeretem a telet – válaszolta zavartan. – Szeretem, amikor mindent betakar a puha hó, és minden olyan szép lesz. Szeretem a csendes estéket. Szeretek bebújni a meleg takaró alá és inni egy forró csokit. És persze, szeretem azt is, hogy nem tart örökké, mert tudom, hogy felváltja majd a tavasz.. 
– Szép – válaszolta Feri röviden és tekintete nem árulta el, hogy az ékszert dicséri, a telet, vagy kolléganőjét, akihez mind közelebb hajolt. De Vica akkor már egészen máshol járt gondolatban. Hirtelen az órára pillantott.
– Ne haragudj, ezer dolgom van még, és sietek haza! – mondta, és a monitor felé fordult. Tényleg igyekezett gyorsan végezni, de így is estébe hajlott már a nap, mire hazaért.

Jani már otthon volt.

Valamit molyolt az asztalánál, csak egy pillanatra nézett fel, amikor köszönt neki. Most nem bántotta a szótlanság. Forrócsokit készített, majd kezében a két bögrével ment oda a férfihoz. 
– Jössz? – kérdezte tőle mosolyogva és fejével a kanapé felé intett. Jani egy pillanatig habozott, de aztán Vica mellé ült. Magukra húzták a puha, bolyhos plédet, és lassan, némán kortyolták a habos finomságot. Nem beszéltek, csak a kiskanál zörrenése hallatszott, ahogy odakoccant a bögre porcelán falához. Válluk és combjuk összeért, összeforrósodott, a gőzölgő ital pedig belülről égette testüket. Hamar melegük lett, mégsem mozdultak a takaró alól. Vica tudta, hogy odakint a sarkvidék várja. Sivár, hűvös vidék. Jeges szél és vacogás. Tudta, hogy meg kell várnia az enyhülést a pléd védelme alatt, különben megfagy. 

De már nem volt benne félelem, érezte, hogy türelmesnek kell lennie.

A tavasz végül olvadó jégcsapok hangjával érkezett meg. A csillogó cseppek karjára gurultak, csiklandozták, majd pulcsija ujját áztatták. Ezek a nedves-sós gyöngyök pedig örvényt mostak fagyott lelkükbe, utat törve a hóvirágként előbújó szavaiknak. Hosszúra nyúlt az éjszaka, de amikor reggel vidám dúdolás foszlányai szűrődtek be Vicához a konyhából, már tudta: Hamarosan nyoma sem lesz a télnek.

A magyar népmese napja

A magyar népmese napja

A mese varázslata „Mert a mese megkönnyebbíti a szívet, és oly porhanyóvá teszi a lelket, hogy az...