Válassza az Oldal lehetőséget

Málta: Már most jól kezdődik!
Málta: Már most jól kezdődik!

Szerző:
Balassa Réka

2022.04.18.

Olvasási idő:

2022.04.12. kedd éjszaka

A Rómer ház udvarán ropjuk Parno Grasztra, kicsit forog velem a világ, mert már bennem van néhány tubi, körülöttem a számomra legkedvesebb arcok, mindenki mosolyog, érzem, hogy mindjárt itt a nyár, amikor ugyanitt, a régi jó Rómer terasz hűvös macskakövein mezítláb fogunk táncolni a lampionok alatt. 

Aztán rájövök, hogy a mai este után jó ideig nem fogom a Rómer teraszon ropni. Ez itt ugyanis a búcsúbulim, amit két csodanő, a legjobb barátnőm, Klári és a kishúgom Eszter – aki már rég nem kicsi, de nekem persze örökre az marad – szerveztek nekem. Eszter szőke haja a ritmusra libben, ő maga pedig biztatóan mosolyog rám, “Nyugi, minden jó lesz!”, üzenik a kedves kék szemek. Ránézek a “Bon voyage” feliratra és a vidám színű lufikra: Imádom Klári stílusát, mindent szebbé tesz maga körül, mindig is csodáltam ezért. “Jó utat, Réka!” Lassan valósággá válik az eddig csak furcsa gondolatként előttem lebegő költözés. 

Igen, néhány nap múlva ha valahol táncolni fogok, az nem itt lesz, hanem Máltán. Nagyon furcsa az elképzelés, és azon gondolkodom, hogy hol a fenében fogok olyan helyet találni, ahol Parno Graszt meg Bohemian Betyars szól… 

2022.04.14. csütörtök hajnali 3 óra

Gyomorgörccsel ülök fel az ágyban. Pillanatok alatt kimegy az álom a szememből. Hol vagyok? Oldalra nézek. Flóra, az egyik legjobb barátnőm szuszog nyugodtan mellettem. Zuglóban vagyok tehát, Flóránál. Meglátogattam őt is, mielőtt elköltözöm. 

Te jó ég, mi a faszt csinálok?! Normális vagyok én? Nem is voltam még Máltán, mekkora hülyeség már odaköltözni! Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha holnap szépen hazamegyek Győrbe és elfelejtem ezt az egész sületlenséget. Még hogy egy random országba költözni… Jézusom, Réka, te nem vagy normális. Legalább valami olyan helyre költöznél, ahol már voltál életedben! Ennyi eszed nincs?!

Még órákig forgolódok Flóra mellett álmatlanul, szorongva. Lassan elkezd világosodni az ég, csicseregnek a madarak. A hajnali fény megvilágítja barátosném stílusosan berendezett lakását. Jó itt körülnézni, kellemes színek, letisztultság, rend és valami megfoghatatlan, légies báj – Flóra személyisége tükröződik vissza a felületeken. Ahogy az ébresztője megszólal, ő felnyög és kinyomja: semmi kedve munkába menni. Én pedig irigykedve nézek rá, de jó neki, ő legalább nem csinál ilyen baromságokat, nekem is inkább szépen egy normális napot kéne indítani, nem elköltözni egy ismeretlen szigetre…

Aztán rájövök, hogy már rég nem indítottam normálisan a napjaimat. Éppen az az egyik oka a költözésemnek, hogy egy ideje már nem voltam boldog ott, ahol vagyok és pontosan azért megyek el, hogy új élményeket gyűjtsek és kirángassam magam a több mint egy éve tartó depresszióból. Paradox módon ez a gondolat nyugtat meg annyira, hogy vissza tudjak aludni. Jó lesz ez! Legalábbis jobb, mint ami most van. 

2022.04.15. péntek 16:30 körül

A 100E-n zötykölődünk Ferihegy felé. 

– Na, ha vesekövünk lenne, ez most tuti kirázná belőlünk – mondja nevetve Bence és lazán beletúr a hajába. Huncutul csillogó óceánkék szemei eszembe juttatják, hogy hamarosan a Földközi-tenger kellős közepén fogok új otthonra lelni. – Anya mondta, hogy a kórházban is a lépcsőn szoktak ugrálni a veseköves betegek. 

– Nem normális ez a sofőr – dühöng Fruzsi – az előbb majdnem leesett az a lány hátul és majdnem beütötte a fejét!

Felsejlik előttem egy régi jelenet, ahogy a Szentendrei-sziget csúcsán fekvő Kisorosziba tartunk kirándulni az egyetemi barátokkal, és a buszsofőr, aki parasztul viselkedik, megkapja a magáét Fruzsitól. Elvigyorodok és erősen remélem, hogy ez a másik itt minél előbb összeszedi magát, hiszen barátnőm személyisége pont olyan, mint a varázslatos mediterrán nyár, pillanatok alatt jöhet egy felhő, hogy zivatarral és villámokkal lepje meg az óvatlan utazót. Fruzsi az egyik legcsodálatosabb nő, akit ismerek, fel is buzog bennem a szeretet iránta és az összes fantasztikus barátom iránt, akik az elmúlt napokban biztosítottak róla, hogy nagyon fogok hiányozni. De még ők mennyire nekem! 

– Na min mosolyogsz? – kérdezi. 

– Azon, hogy nagyon szeretlek titeket!

19:20

Kicsit késve indulunk, most gurul ki a Boeing 737-800-as típusú gépe a kifutópályára, én pedig próbálok nem arra gondolni, hogy hamarosan egy fémdobozban fogok avászkodni 11.000 méter magasan. Ilyenkor mindig eszembe jut, ahogy Édesanya magyarázza, hogy a repülés mennyire nem normális dolog és hogy az embernek inkább szépen a földön kéne maradnia. Teljes mértékben igazat kell adnom neki, miközben beveszem a Bencétől kunyerált Sedacur fortét, hátha a macskagyökér meg a citromfűkivonat megment a 2 órás folyamatos stressztől. Bekapcsolom a zenét, Aretha Franklin éppen egy rövid imát mond értem, köszi, Aretha, én is a jóistenhez fohászkodom…

20:12

“Ladies and gentlemen, we’re experiencing some turbulence. Please return to your seats and fasten your seatbelts.”

Óhogyaza… Annyira tudtam! Annyira de annyira! Eddig kábé tízszer repültem életemben és soha nem volt turbulencia, én pedig marha hálás voltam ezért. Éreztem, hogy ezt nem lehet így életem végéig kibekkelni, és a napokban pont azon gondolkodtam, hogy most tuti lesz. Most, hogy már évek óta nem repültem a korona miatt, elszoktam tőle és amúgy is be vagyok fosva mostanában mindentől IS kábé. Hát persze, hogy ilyenkor jön a turbulencia. Mikor máskor. 

20:35

Konkrétan halálfélelemmel küzdök, ahogy dobál a gép, a hülye szárny libeg itt mellettem, mint valami papírszalag a szélben, lejjebb süllyedünk, oh, bárcsak azért süllyednénk, mert már landolni kell, de tudom, hogy vagy egy óra vissza van még a landolásig…

– Réka, álljál le. Ez egy profi mérnökök által összerakott szuper gép, amely ennél hatszázszor parább helyzetekre is tesztelve van, ez a kis turbulencia lófaszjóska ahhoz képest, hidd el. Ne legyél már ilyen beszari! – korhol az okoskodó, olvasott, ésszerűen gondolkodó (vagy gondolkodni próbáló?) énem a fejemben.  

– Jó, de ez akkor sem normális! Azt vágod, hogy ez a hülye fémdoboz 11 ezer méteren lebeg a tenger fölött és te úszni meg nem is tudsz rendesen, de amúgy is tök mindegy, mert mindjárt kiszakad innen az ülésed, te pedig kirepülsz egy pillanat alatt, eszméletedet veszted, aztán ennyi volt az élet, kész, pedig maradhattál volna szépen otthon és akkor nincs ez! Csak te persze nem tudsz megülni a seggeden – válaszol neki a parázós, gyomorgörcsös Réka.  

– Jó, hát mondjuk mindig is inkább gyors halált szerettem volna, nem elsorvadni valami betegségben, szóval még vonzó is ez a sztori egy kicsit. 

– De kurvára fiatal vagyok!!! Élni akarok még!

– Kedves drága jó istenem, kérlek engedd meg, hogy épen, egészségesen landoljunk Máltán, én pedig megígérem, hogy rendes ember leszek eztán, még rendesebb, mint eddig, és hálás leszek mindenért, ami van!

– Na jó, mondjuk van abban valami hatalmas fun, hogy Eve “Let me blow ya mind”-jára ráz a gép, ne mondd, hogy nem passzol a “drop your glasses, shake your asses” szöveg ide, ha nem is te rázod a segged, megteszi helyetted a gép, haha!

Muszáj felnevetnem erre a gondolatra, aztán meg azon is kacagnom kell, hogy micsoda párbeszédeket vagyok képes folytatni saját magammal, a fejemben. 

– Persze, mert tuti, hogy skizofrén vagy!

Már csak a hipochonder énem hiányzott, persze…

folyt. köv.