Válassza az Oldal lehetőséget

Négy gyerekkel még nem kaptam idegösszeomlást (vagy csak nem tudok róla)  
Négy gyerekkel még nem kaptam idegösszeomlást (vagy csak nem tudok róla)  

Szerző:
Rózsa Ella

2022.04.21.

Olvasási idő:

A szaranya és szuperanya közötti harcban, véleményem szerint inkább az első csoportba tartozom,

de annak ellenére, hogy nem vagyok erre büszke, nem is nagyon szégyellem magam miatta.  

Elég megnézni egy baba-mama csoportot a neten és már a hogyan, mikor, miért estél teherbe kérdésnél is egymásnak esnek az anyukák. Nem kicsit, nagyon. Durván… Ezzel sosem értettem egyet. Attól, hogy nekem van egy véleményem bármiről, másnak lehet akár pont az ellenkezője. Miért szar a másik?  

Négy gyermekem van, akik sokszor bizony az idegeimre mennek.  

Ilyenkor csábítani szokott a cuki kis utazótáskám, amibe hipp-hopp be tudnék pakolni, hogy egy csodálatos kis szigeten, valami fincsi alkohol mentes koktélt szürcsölgetve, csendben bámulhassam a naplementét.  

Talán türelmes vagyok, vagy csak nagyon szeretem őket, de még itt vagyok.  

Tegye fel a kezét, aki még nem adott gyorskaját a gyerkőcnek! Nyilván nagyon kihúzom magam, amikor maguktól tömik a pocakba a salátát és a gyümölcsöt, de ha választaniuk kell valami nasi vagy az egészséges étel között bizonyára a nasi nyer. Néha örülök egyáltalán annak, hogy megeszik a sült krumplit és esetleg egy kicsit a hamburgerből, így már azért zöldség és hús is megvolt a menüben…  

Vagy ki az, aki nem veszi meg a sokadik, két nap után széteső műanyag szart, mert a gyerek éppen majd meghal érte.  

Tovább megyek, ki az, aki nem emeli fel a hangját, ha már harmincadszor mondta el Pistikének, hogy édes kicsi szíve anyának, nem dobáljuk a tv-t. Bizony néha elszakad a cérna, kiabálunk egy nagyot, és a kisded a krokodilkönnyekben fuldokolva elkullog…  

Na, én szoktam hasonlókat csinálni.

Néha annyira fáradt és elborult vagyok, hogy a másik véglet alakul ki: amikor simán eljátszom Elza lelépős legyenhóólegyenhóó jelenetét, vagy random dalszövegeket írok a már ismert gyermekdalokra. 

De, ami meg jobban meglep, az az, hogy még tényleg itt vagyok.  

Pedig mindegyik már: 

legalább egyszer volt beteg,  

belekóstolt a popókrémbe (természetesen az első gyerek, akinél aztán minden lepergett a szemem előtt, konkrétan hallottam a bilincs kattanását a csuklómon, mert megmérgeztem az elsőszülöttet),  

zakózott már hatalmasat, vérzett is, 

lett kék foltja, puklija,  

volt, hogy kézmosás nélkül ebédelt vagy mosatlan gyümölcsöt evett,  

kóstolt már kutyakaját,  

nyelt már félre, 

beszélt már csúnyán.  

Mindenkivel történt már hasonló maximum hatalmasakat kussol. Ez pedig baj, az olyan gyarló anyákkal szemben, mint amilyen én is vagyok.  

Mert ha ezeken néha nevetnénk együtt, talán nem akarna mindenki tökéletes lenni.  

De, ami sokkal fontosabb, hogy a gyerekeim javarészt vidámak, minden gondjukkal megtalálhatnak, bármikor megvédem őket bármivel szemben és próbálom őket tényleg az életre nevelni.  

Szóval szerintem maradok is, és a kis szigetem várhat, de a biztonság kedvéért, jó, ha a tatyóm kéznél van.  

Hogy kinek van igaza? Aki mindent jól csinál vagy néha hibázik? Majd az évek megmutatják. 

Kapcsolódó cikkünk:

Az élet kiskamaszokkal

A kiemelt fotó illusztráció