Válassza az Oldal lehetőséget

Nógrádi Krónika – A nagymama zsíros kenyere
Nógrádi Krónika – A nagymama zsíros kenyere

Szerző:
Czillei Tünde

2021.07.30.

Olvasási idő:

A napokig tartó fullasztó hőség után kellemes, kissé hűvös reggelre virradtunk. Ha az idő engedi, a teraszon reggelizünk. Egy kis nyári konyha félét rendeztünk be, palackosra állíttattuk a régi tűzhelyet, itt főzünk, étkezünk, s ha nem a kertben, akkor itt ejtőzködünk.

Már virágzik a trombitafolyondár, befutja a terasz rácsozatát, illatozik a ládákban a citrommuskátli (légyriasztónak is bevált). A nyírfa egyik kíváncsi ága is bekukucskál, beköszön hozzánk. A kert körbevesz, magához ölel… Vasárnap reggel van, csend, az az igazi békés csend, amikor autó alig, madárdal, galambbúgás viszont bőségesen hallatszik.

A reggelihez terített asztal felett végignézek a kerten, a zöld lombok, a nyíló virágok sokszínűsége, az ide-oda cikázó madárkák látványa békességgel tölt el. Nem élünk nagy lábon, nem is tehetnénk, de nem is hiányzik. Tea, friss kenyér, pecsenyezsír, uborka a kertből, frissen szedve kínálja magát. Nem fejedelmi lakoma, talán nem is a legegészségesebb, de finom.

Visszaemlékezem a régvolt zsíros kenyerekre, 1945-46-ban.

A nagynénémnél laktunk. Apám fogságban, a pesti lakásunkba mások költöztek, a balatonaligai nyaralónkból csak az alap maradt. Nagynénémék fogadtak be bennünket. Anyámat és engem, a nagymamámat és az unokanővéremet, a saját két gyerekük mellé.

Aki élt akkor, az tudja, aki még nem, az el se tudja képzelni, milyen nehéz volt akkoriban életben maradni (mintha az az idő kezdene visszaköszönni). Négy éhes gyerekszáj várta, hogy jóllakhasson, vagy legalább valami keveset ehessen.

Míg a felnőttek élelmet igyekeztek szerezni, a nagymama osztotta ki nekünk, ha volt, a zsíros kenyeret. A kenyér vékonyka volt, a zsírt nagymama “suhintotta” rá. Inkább csak belemártotta a kést a bödönbe, aminek az alján alig szerénykedett valami. Szórt rá pirospaprikát is, ha ünnep volt.

Eszem a szép szelet kenyeret, nem csak “suhintva” a pecsenyezsírral, hozzá a friss uborkát, a piacon talán meg sem tudnám venni. Jól megkenem, megsózom, paprikázom… és könnybe lábad a szemem. Siratom mindazokat, akik akkor velem ették (a felnőttek csak nézték, hogy mi, gyerekek eszünk) a nyomorúság keserű kenyerét.

Már csak én élek közülük, csak az én lelkemben emlék már, ahogyan a nagymama agyondolgozott kis keze suhintotta a zsíros kenyeret. Hiába, ha az ember oly sok évet tudhat maga mögött, a legbanálisabb esemény is emlékeket, sokszor fájó emlékeket idéz.

És csak reménykedem, hogy nem kell újra megtanulni a nagymamáknak, hogy hogyan kell “suhintani” a zsíros kenyeret.

#Stopbántalmazás

#Stopbántalmazás

Született egy impulzusbejegyzés a privát facebook oldalamra a #stopbántalmazás jegyében. Leírni is fájdalmas, a...