Válassza az Oldal lehetőséget

Ölelj meg egy fát
Ölelj meg egy fát

Szerző:
Csáktornyai Katalin

2021.07.02.

Olvasási idő:

Csendes délután volt, a hőség elől a lakásba menekültünk. Barnus mesekönyveket nézegetett, majd mikor rájuk unt, levettem a polcról a szókártyákat és egyesével elé tettem őket.  

Beszélgettünk a rajzokról, megállapítottuk, hogy a zsiráfnak hosszú a nyaka, a bögre pöttyös és tejet lehet belőle inni, a nyuszinak meg hosszú a füle és nagyokat ugrik. 

– Ez egy fa! – bökött rá aztán a kisfiam az egyik ábrára. 

– Igen. És azt tudod, hogy mire jó egy fa? – kérdeztem tőle, és aztán néztem, ahogy elgondolkozik.  

Kíváncsi voltam, milyen felelet születik, hiszen Barnus éppen abban a korban van, amikor még elfogadja a készen kapott válaszokat is, de már saját logikáját is segítségül hívja, hogy az összefüggések láncát folyamatosra kovácsolja fejében.  

Egy fának pedig sokféleképpen hasznát vehetjük. Árnyékával hűsít a melegben, otthont ad a madaraknak, gyümölcsével jól lakhatunk, anyagából bútort készíthetünk, és persze girbe gurba ágaival mászókának is kiváló lehet.  

De melyik tulajdonsága lehet a legfontosabb egy három éves szemszögéből? 

– Mire jó egy fa szerinted? – kérdeztem újra.

– Ölelésre! – vágta ki végül Barnus mosolyogva. 

Megdicsértem és meg is simogattam ezért a válaszért. 

Eszembe jutott, hogy séta közben bizony sokszor meg kell állnunk, hogy átkarolhassa, megcirógathassa egy-egy fa derekát. A fiatal példányokhoz, vagy ahogy ő nevezi őket, a “babafákhoz” különösen gyengéd figyelemmel fordul.  

És nem kér ezért a szeretetért semmit cserébe. Nem kéri a fát, hogy adjon gyümölcsöt, nem várja el, hogy ágaival viszonozza az ölelést. 

Miközben én felnőtt fejjel hosszasan tudnám sorolni, hogy milyen hasznosak ezek a koronás növények, ő nem tesz mást, csak engedve valamilyen ősi ösztönnek, boldogan ölelgeti őket. 

Pár nappal később, mikor hazafelé fáradtan nyeltem a forró levegőt, leültem egy rövid pihenésre az árnyékba. Néztem, ahogy felettem a harsányzöld lombok között vidáman viháncol egy apró szellő gyerek, egyik levélről a másikra ugrándozva. Aztán, mintha csak meglátták volna a testvérei, hogy milyen jól szórakozik, hamarosan körbevette még egy tucatnyi szél csemete, hogy táncos lábuk alatt megrezdüljenek a gyenge ágak. 

Hullott rám szikrázva a hűvös fény, élveztem, ahogy a zizegő játék megszűrte a fejemre zuhanó napsugarakat, és közben azon gondolkoztam, hogy vajon ez a fa érzi, ahogy a fuvallat csiklandozza a leveleit? Vajon érzékeli, hogy itt ülök alatta? De, ami ennél is fontosabb kérdés: Vajon észrevenné, ha megölelném? 

Azt hiszem, ekkor merült fel bennem először, hogy talán napszúrást kaptam. 

Ennek ellenére, vagy éppen ezért óhatatlan vágyat éreztem, hogy akkor és ott tényleg átkaroljam annak a fának a törzsét, ugyanakkor megfogalmazódott bennem az elhatározás is, hogy többet fogok beszélgetni a kisfiammal arról, hogy miként tudjuk megóvni ezeket a csodálatos teremtményeket. 

Nem csak azokat, amelyekkel a közvetlen környezetünkben találkozunk, hanem messzebb élő rokonait is. Azzal, hogy kevesebb papírt és vizet használunk. Azzal, hogy támogatjuk olyan szervezetek és vállalkozások munkáit, akik segítenek, hogy a meglévő erdők megmaradjanak, vagy azokat, akik küldetésüknek érzik, hogy újabb és újabb “babafákat” ültessenek. 

Elhatároztam, hogy megpróbálom elmagyarázni neki, hogy a szeretet felelősséggel is jár, és hogy a legapróbb lépések is előrébb visznek minket.  

És bizony ideje a saját portámon is sepregetni egy kicsit.  

Hiszen miközben igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt, hogy a legkevésbé terheljem a környezetet, íróként még mindig túl sok papírt használok, amikor egy-egy rendelésre készült mesét vagy verset könyvbe kötök. Még mindig nem vagyok elég “zöld” ahhoz, hogy teljesen tiszta lélekkel álljak oda egy fához némi árnyékot vagy ölelést kérni, de nagyon szeretnék jó példát mutatni a fiamnak, ezért is keresem a megoldást. 

A másik gondolat, amit szeretnék megőrizni, táplálni benne, hogy a szeretet úgy szép és igaz, ahogy ő éli meg most gyerekként. Nem a remélt hasznot nézni, nem azt számolni, hogy “mire jó” nekünk a másik, hanem csak engedni a lelkünk noszogatásának, nem gondolva arra, hogy ciki, vagy nem ciki, amit teszünk, egyszerűen csak kimutatni az érzéseinket.  

És nem a napszúrásra hivatkozni, ha fákat ölelgetni támad kedvünk. 

#Stopbántalmazás

#Stopbántalmazás

Született egy impulzusbejegyzés a privát facebook oldalamra a #stopbántalmazás jegyében. Leírni is fájdalmas, a...