Válassza az Oldal lehetőséget

Sima vs. császár? – Szüléseim története 
Sima vs. császár? – Szüléseim története 

Szerző:
Rózsa Ella

2022.05.24.

Olvasási idő:

Négy gyermekem van, egyikük születése sem volt az a csodálatos, a rózsaszín virágszirmos álom, ahogy elmondják.

Szülni fáj, nyilván ennyit mindenki sejt. De az árnyoldalakról sosem beszél senki. Ha anyáink megosztották volna velünk a nagy titkot, hogy amúgy milyen kicseszett fájdalomnak vagyunk kitéve, úgy, hogy elképzelésünk sincs egyáltalán meddig tart, akkor lehet mindenki kétszer átgondolná, akar-e gyereket.

Gonosz vagyok és uramistenszaranya? Lehet. De durva dolgokat éltem át minden szülésnél. 

Még mindig tart a harc a császáros és a simán szülő anyukák között, ez talán így is marad, amíg világ a világ. Én mindkettőt átéltem, szóval bemutatom az én szemszögemből. Szókimondó leszek, kérem, csak az olvasson tovább, aki ezt tolerálja is. 

Első gyermek – Sima (elég vicces így leírni, mert minden csak nem sima) szülés:

Jönnek a fájások, kórház, egy orvos megvizsgál, rendben, szülni fogunk. Akkor indítsunk egy cuki beöntéssel. Ami nem olyan ám, hogy szépen elslisszolsz wc-re, aztán nőiesen megoldod. Nem. Konkrétan futsz, mintha az életed múlna rajta.

Borotválás megvolt, így azt nem kell igénybe venni, de nem is igazán vonz a dolog. Na eddig a pontig elhiszed a rózsaszín mesét, hiszen nemsokára megérkezik az a kis lélek, akit eddig a saját testeddel védtél mindentől

Aztán beviharzik az orvosod, ekkor még volt fogadott. Kicsit habókos az öreg, de nála születtem én is. Szóval tapasztalt és biztosan van köztünk valami lelki kapocs. Megvizsgál, hát nem az igazi, de majd segítünk egy kicsit és hopp, burkot repeszt. Itt már könyörgök azért, hogy altassanak el, adjanak gázt, bármit, nem érdekel. Fenyegetőzöm, hogy mindenkit elkapok és minden férfi péniszét letépem a világon, akit csak megtalálok. Megfogadom, hogy soha többé nem lesz több gyerekem, mert ekkora fájdalmat lehetetlen túlélni.  

Megjön az aneszteziológus, karján egy éppen betanuló legénykével, akinek negyedszerre sikerül is beadnia az epidurált. De hát én vagyok a hülye, hogy támogatom a kezdőket. Na innen már bulisabb a dolog, még mindig ölni akarok, de már látom magam előtt a célt.  

Feküdjek, lábakat fel és nyomjuk. Én nyomok, nem látják? Nem, ne így, jobban. Ez a kézikönyvben nem volt benne, de megoldjuk. Végtelennek tűnő idővel később megjön egy kislány. Megérte? Teljes mértékben! 

Természetesen napokig ülni sem igazán tudok, a vaginám olyan furcsa kinézetet vett fel, mint egy furcsa űrlény, de hát ez természetes. 

Második baba:  

Koraszülésnek indul, de nem veszélyesen. Kicsi a súlya is, de mivel második gyermek, biztosan gyorsan túl leszünk rajta. A fájások jönnek szépen, de nem elég. Még mindig az az orvosom, aki az elsőnél segített, hiszen kapocs van köztünk.  

Lépcsőzni kell, sétálni, mert itt bizony indítás nem lesz, de visszatartani már nem lehet. Lépcsőzünk, ülünk, várunk, félünk. Apa mellettem, de ő is fáradt, viszont tudom, hogy a neheze nekem jön.  

Rendben, nem várunk, legyen itt is egy burok, epidurál jöhet, gáz az már nincs. Nem baj, senki sem halt még bele, sőt vannak olyan nők, akik minden segítség nélkül megszülik a babájukat. Megölni senkit nem akarok, tudom, hogy egyszer úgyis vége lesz. Kicsi kislány ide vagy oda, napokig nem tudok rendesen ülni, aludni és feküdni sem. De megérte! 

Harmadik gyermek:  

Ő is kicsi, de az előzetes hírek szerint fiú. A fiúk jófejek, megoldom én ezt is. Kettő után sima menet lesz. Mondják. Persze, érzem én, hogy nem így van… Lelkitárs orvos sajna nyugdíjban, jó lesz ez a másik is, hiszen végigjött velem a terhesség rögös útján. Szóval este megvizsgál, nem, nem lesz itt szülés talán reggel. Apuka nyugodtan menjen haza aludni, majd hívjuk.  

Engem gépre raknak és figyelik a fájást, de pihenjek csak. Jönnek a fájások, de ha szerintük nem, hát nem… Hiszen ők értenek hozzá, én nem. Eltelik 3 óra, bejön az orvos nagy mosollyal, hogy akkor szüljünk. Mondom én, hogy nem, dehogy, majd apával jó lesz nekem, szóljanak csak, a fájások változatlanok. De hajthatatlan. Megemlítem, hogy esetleg valami kis koktél, gáz, kúp, nem érdekel, de hát már tapasztalt vagyok, jó a cucc, jöhetne. Ó nem, mosolyog, arra már nincs idő. Könnyű lesz az, harmadik gyerek mindig könnyű.  

No, itt már azon gondolkodom, hogy nem érdekel semmi, összeszedem a maradék erőmet, felpattanok és valamit a nyakára tekerek. De nem teszem. Szülünk. Ilyen fájdalmat elképzelni sem tudtam eddig. Érzem, ahogy szétrepedek, az összes idegszálam és érzékelőm egyszerre sikít fel. Ott van, az egyetlen kisfiam. Most is megérte. 

Negyedik szülés – a császár:  

Mindenféle eüs gondok miatt császárra ítélnek, de pont a mindenféle eüs dolgok miatt nem akarok nehezen gyógyuló sebet. Terhességi cukor miatt be is fektetnek a 40-ik hétben, pedig előtte végig azt hallgattam: koraszülés lesz most is. De a kislányom kitartó, nem akar előbújni.  

Megvan a dátum, reggeli vizit: ma indítunk, ne legyen baj, itt van mindenki. Még mindig tartom magam, hogy nem fogunk császározgatni, olyanom nem volt, nem szeretem az új dolgokat. Jó lesz a megszokott. Fájások sehol (a gép szerint), szerintem vannak, de most is azt gondolom, ők értenek hozzá, én nem.  

Bejön az orvosom, repesszünk burkot. Kicsit itt pihenjek, szóljak apának, majd aztán belecsapunk a lecsóba. 10 perc elteltével rosszul leszek, nem kapok levegőt, nővérke kiabál: nem kell nyomnod? Nem, azt nem kell, de azt hiszem most meghalok.  

Riadtan telefonál: doktor úr baj van, elment a szívhang. Én már pánikolok, hiszen ilyen még sosem történt. Vetkőztetnek, minden ékszert levesznek, kapkodnak, siessünk. Én csak az üzenetet írom apának. Műtét lesz.  

Felvisznek a műtőbe, a fájdalomtól már nem látok, rettegek, hányingerem van. Ne mozogjak, epidurál kell, de már tartani se bírom magam, úgy fog meg egy ápoló. Itt már zokogok. Lefektetnek, még mindig rettegek, mi van, ha nagy a baj? Felnyitnak, kiveszik, de ebből csak annyit érzek, mintha egy lufin keresztül simogatnának.  

Végre meghallom a hangját, potyognak a könnyeim. Ő rendben van, nem tudják mi okozhatta a gondot. Itt már zakatol a fejem, hogy bármi is történjék életet adtam neki.  

Összestoppolás közben már viccelődik az orvosom, aki egyáltalán nem a lelkitársam és látni sem szeretném többé. Szólok, hogy el is köthetne, ahogy megbeszéltük, sőt ragaszkodok hozzá, mert soha többé nem csinálom ezt végig. Megteszi.  

Rendben, ülni majd egyszer tudok, de nem kelhetek fel órákig. Mikor igen, akkor kitépik belőlem a csövet és rám parancsolnak, hogy zuhanyozzak, mossam át a sebem. Állni még mindig nem tudok, minden mozdulat pokolian fáj. Sokkal rosszabbnak érzem, mint a hüvelyi szülést.  

Persze, ott, abban a pillanatban, mikor nem éreztem semmit jó volt, egészen addig, amig nem ment ki belőlem a fájdalomcsillapító. Megérte, de sokszor mondom, ha ő lett volna az első, biztos, hogy az utolsó is… 

Mindegyik szülés csodálatos a maga módján.

Akkor is, ha te vízben akarod, ha a saját ágyadban. Ha orvossal, ha dúlával. Akkor is, ha kérsz fájdalomcsillapítót és akkor is, ha nem.  

Ne érdekeljen soha mások véleménye, tedd azt, ami neked jó, ami téged megnyugtat, ami biztonságot ad. Be kellene fejezni, hogy egymásra köpködünk, kinek ezt, kinek azt osztja a gép. Ma már nem úgy működik, hogy válogatunk akarunk-e császárt, hiszen az a közvélemény szerint könnyű. Fenéket! 9 hónapja volt és a mai napig úgy érzem magam, mintha félbevágtak volna.  

Minden nőt tisztelek, aki gyerekszülésre adja a fejét, teljesen mindegy, hogy milyen úton is éri el a célját. 

Kapcsolódó cikkünk:

Csodababám születése – Down-szindrómás a gyermekem

A falu hangjai

A falu hangjai

Vasárnapi idill A nagyváros zajától megcsömörlött értelmiségiek szívesen vesznek parasztházat egy faluban. Őket itt...