Szeretem és tisztelem a Fákat.  

A virágok gyönyörűek, de a Fák csodálatosak. 

Amikor a szemem előtt pattan ki a kis bimbóból a pazar virág, ezer színben, illatozva, az gyönyörű. Aztán jön egy kis nyári zápor, a szirmokat leveri, és a tegnapi szépség már a múlté és ez egy kicsit szomorú.  

A fa nekem a múlt, a jelen és a jövő. Gyermekkorom fái hozzátartoznak a múltamhoz.  

Volt egy kis nyaralónk a Balatonnál, a szüleim vették még a negyvenes évek elején. Hatalmas kanadai nyárfákkal adták a telkeket, a miénken is volt öt. A nyári rekkenő melegben de jó volt hűsölni alattuk… 

Langyos estéken, amikor elindult a parti szél, lágyan susogott a sok levél…. Ha vihar jött félelmetesek lettek a fák. A balatoni viharok kegyetlenek tudnak lenni. Ilyenkor sírtak, jajgattak, tépte a szél a leveleket, a hullámok robaját túlharsogta az ágak ropogása. Nagyon csodáltam a viharral dacoló fákat, és egy kicsit féltem is.  

De a viharok után újra jött a napsütés, beindult a békakuruttyolás, a fák frissen mosott leveleikkel újra lágyan susogtak, ragyogtak.  

A balatoni fák már csak az emlékeimben élnek, legfeljebb néhány elsárgult fénykép őrzi még, hogy voltak egyáltalán. 

De most is vannak kedvenceim a kertünkben: egy kacér nyírfa, aki úgy illegeti élénkzöld levélkéit, mintha azt mondaná: itt vagyok, ragyogok! És a Dió! Amikor rátaláltunk vékony kis suháng volt, apró rügyecskéjével szomorkodott az árok partján. Nem hagyhattuk ott sorvadozni… Behoztuk, a kert végében elültettük. Meghálálta a gondoskodást: most, húsz év után a környék legszebb fája lett. Hatalmas és fenséges! Egyik nyáron még egy kóbor bagoly is meglátogatta.  

Szerintem a fáknak lelkük van. Hálásak a gondozásért, ha bántják, megkönnyezik. Az én diófámnak nagy, jóságos lelke van. Ha én már nem leszek, Ő akkor is virulni fog.  

De ha nekem is van lelkem, eljövök hozzá és felülök egy ágára… ott fogok ringatózni.