Válassza az Oldal lehetőséget

Ülök a kertben és békéről álmodozom… 
Ülök a kertben és békéről álmodozom… 

Szerző:
Czillei Tünde

2022.06.13.

Olvasási idő:

“Post molestam senectutem” énekeltük 18 évesen. Énekeltünk, mert ez volt a szöveg, de ugyan ki gondolt bele abban a korban, hogy milyen lesz az öregség? 

30-40 évesen már eszébe jut, addigra kialakul az ember élete.  

Jó esetben van (majdani nyugdíjat biztosító) állása, lakása, családja, gyermekei, esetleg kis nyaralója. Arra gondol, nem is lesz olyan rossz dolog egy kicsit megpihenni, lazítani. Békés öregkort remél… 

És megöregszik az ember. 

Álnokul ráfogja az időjárásra, ha reggel nem tudja a derekát kiegyenesíteni, guggolásból (gyomlálásnál elengedhetetlen) csak négykézláb tud felállni és ropog a térde. Este azon töpreng, melyik oldalára feküdjön, hogy kevésbé fájjon a válla. A tükör egyre kiábrándítóbb képet mutat és a fésűben egyre több a hajszál. 

Igen, az öregkor itt van, de hol a béke!? 

Ülök reggel a kertben. 

Most kel a Nap, aranyfénnyel csillogtatja a fák leveleit, lágy szellővel simogatja a virágokat, önfeledten csicseregnek a madarak. A béke illúziójába ringatom magam… 

A napot köszöntve harsányan kukorékolni kezd a kakas, a környék kutyái fennhangon tárgyalják meg az éjszaka eseményeit, mintha mindig történne valami. Varjúcsapat károg a magasban, szemrevételezik, hogy hol lehetne valamit megdézsmálni. 

Igen, ilyen egy falusi reggel, ha az ember nyugdíjas, ez maga lenne a béke! 

De az ember társas lény, nem élhetünk úgy, mint Ádám és Éva a Paradicsomban. Sokan vagyunk a Földön, talán túl sokan is! Emberek vesznek körül bennünket, lehet, más színűek, más hitűek, de társaink a Földön! 

Igen, sokan vagyunk. Sok a gonosz, sok a szegény, az éhező, a számkivetett, a hontalan, a hajléktalan. Sok a jó szót sose kapó, sok az elesett, a bántalmazott, sok a mindenféle bajtól – kíntól szenvedő. Köztünk vannak, az ő sorsuk lehet még a miénk is. Mert nem tudjuk, mit hoz a jövő. 

Sok évet leéltem már, megtapasztaltam jót is, rosszat is. Tudom, “forr a világ bús tengere”, sehol sincs béke. 

És én félek. 

Féltem a családomat, a Páromat, aki szintén nem fiatalodik, féltem a gyerekeimet, az unokáimat, a kutyámat, akit (remélem) nem kell árvaságra hagynom. Féltem a kertemet, a fáimat, hogy majd gondozás híján elpusztulnak, féltem a “filléres emlékeimet”, hogy szemétre kerülnek. 

Ülök a kertben és békéről álmodozom… 

A tegnapi fájdalmak ma is itt vannak bennem, nem hoz az új nap se vigaszt. 

De azt mondják: amíg az embernek fáj valami, addig tudhatja, hogy még él. 

Hát én még élek! 

A falu hangjai

A falu hangjai

Vasárnapi idill A nagyváros zajától megcsömörlött értelmiségiek szívesen vesznek parasztházat egy faluban. Őket itt...