Válassza az Oldal lehetőséget

Volt egyszer egy Aliga ♥
Volt egyszer egy Aliga ♥

Szerző:
Czillei Tünde

2021.09.10.

Olvasási idő:

80 éve, hogy Aliga és én találkoztunk

Aliga természetesen észre se vett engem, de én csodálattal bámultam magam előtt a tájat. Apám autójával mentünk telket nézni, a viszonylagos közelsége miatt, alkalmas nyaralónak ígérkezett. 

A látvány mindent felülmúlt! 

A magaspart aljában néhány kis parcella kínálta magát. Hatalmas nyárfák lombja alatt smaragdzöld fű, a világ legszebb szőnyege hívogatott henteregni. Lerúgtam szandálomat és a fövenyes partra szaladtam. Ezüstszürke homok csiklandozta a talpamat, lágy hullámok nyaldosták a bokámat.  

Igen, akkor, ott kezdődött a szerelem, a soha el nem múló örök szerelem. 

Hamarosan pár apró ház épült, móló a vízre, napozópadok. A végtelennek tűnő nyarak önfeledt játékai, az “öregek” csendes esti beszélgetései, a mi hancúrozásunk felejthetetlenné tették az aligai estéket.  

Aztán jött a háború, minden borzalmával. Nekünk is menekülni kellett. Távol a hazámtól nem a szép pesti lakást, nem a sok játékomat, Aligát sirattam. 

Aligát kifosztották, megcsúfolták. Amikor visszatértünk, bizony “sírva tallóztunk” a romok között. 

De ott volt a Balaton, ismerősént üdvözölt a susogó nádas. A hegyoldalból eredő forrás kis patakja éppen úgy igyekezett a nagy víz ölelésébe, mint régen…  

Mikor a hegyoldalban vígan kocogó kis vonat egy-egy régi szomszédot hozott, egymás nyakába borultunk: hát ti is itt vagytok, ti is megvagytok?  

Túléltük! 

Újra kezdtük, Aliga várt ránk és mi jöttünk! 

Egymás után múltak az évek. Mi gyerekek felnőttünk, a gyerekeink, unokáink alakítgatják Aligát, a mai kor igényei szerint. 

Csendes, koraőszi nap a mai,

ülök a kertemben, nézem a méltóságteljesen úszó felhőket az égen. A bágyadt faleveleket lágyan simogatja a szelíd napsugár. A hófehér pamacsok percenként formálódnak, alakot váltanak. Ott egy kutyaforma, majd elnyúlva sárkányhoz hasonlít. Vagy inkább vitorláshajó? Élénk még a fantáziám, benépesítem az eget. 

Ám ott, a Börzsöny felett egy szürke folt, mint a farkas a bárányok között, növekszik, közeledik. Megmozdulnak a bágyadt falevelek, széllökés suhan át a kerten, ezt lovagolja meg a szürke felhő. Vihart akar? De nem, meggondolta magát. Ilyenkor az öreg hölgyek kegyében illik járni, csend és béke kell, ez nem a viharok ideje. 

Régi emlékeket idéz a változó idő

Az ősidőkben, amikor én még kislány voltam, no, akkor voltak viharok. Nem kellett villogó viharjelzőket, durrogó rakétákat bevetni, hogy a közelgő viharra figyelmeztessenek. A balatoni ember már a napfelkeltével kiszagolta a levegőből, kifigyelte a madarak repüléséből, hogy vihar közelít. 

Még csendes a reggel, bárányfelhők úsznak békésen a kék égen. A víz, ez a csoda, ez a kis magyar tenger türkizkéken-zölden pihen a magaspart ölelésében. Halkan locsog, apró kis fodrok nyaldossák a homokos partot. Galambok burukkolnak tolakodón, mélyítik a csendet. Levél is alig rezdül, a hatalmas nyárfák is elmélázva bámulják az új napot, a reggeli parti szél is éppen csak szellőcske. 

De a balatoni ember tudja, csalóka ez a nyugalom. Telnek az órák, a nap már delelőn jár, amikor ott lenn, a nyugati határon habos kumuluszok jelennek meg az égen. Fehérek, mint maga az ártatlanság. De titkon már készülnek, köpönyeget fordítanak, szürkére, majd haragos lilára váltanak. Segítségül hívják a szelet és ketten együtt lerohanják a világot! 

Percek alatt elfakul a nemrég még szikrázó napfény, vésztjósló félhomály űzi a madarakat, akik ijedten bújnának, de a nyárfák nem adnak menedéket. Recsegnek, ropognak a hatalmas ágak, sikongva repülnek a letépett gallyak, levelek… 

A víz, utánozva a felhőket, szürke, iszapos hullámokkal ostromolja a partot, a fehér tajték messzire fröcsköl. A nádasban a délceg nádszálak a vízig hajolnak, egy-egy durva széllöket végigsuhint rajtuk. Hullámzanak, mint egy zöld tenger. 

Elered az eső és a szélkorbácsolta esőcseppek fájdalmasan verik, amit érnek. Egy-egy jégdarab is besegít a pusztításba, mert bizony sok kis madár, pompázó virág, növény megsínyli az “égi áldást”. 

A vihar hangját leírni nem tudom. “Mint az őrült, ki letépte láncát” jajong, sikolt, bömböl mintha a végítélet következne. Pedig csak egy vihar a Balatonon. Aligán, régen. 

És ahogy minden borúra jön derű, egyszerre kitisztul az ég, a fák megrázzák lombjukat, a levelek lepergetik az esőcseppeket, a madarak szárítgatják a melengető napsütésben ázott tollaikat. 

A víz még nem nyugszik, túlságosan felkavarta a szél, de már nem dübörög. A meggyötört nádas se zúg már, csak csendesen susog. 

Elvonult a vihar. 

“Filléres emlékeim, oly drágák nekem”

Aligán ma már nincsenek hatalmas nyárfák a parton. Nincs, vagy alig van susogó, vízi életeknek otthont adó nádas. A régen szürke homokos parton sem találhattok “kecskekörmöt”. 

Minden változik. Régi fényképek őrzik csak a nyárfák emlékét, a magaspart beépült, a fövenyt beton partvédelem váltotta fel. Nem susog már nádas, a kis patak is betonágyban folydogál némán, nem fecseg. 

Igen, tudom. A korral haladni kell. 

De, amikor az emlékét is ki akarják irtani, amikor már egyetlen mementót se hagynak, amikor már majd mi is elmúlunk, akik még emlékezni tudunk, akkor Aliga csak egy üdülőhely neve lesz? 

Igaz, az állomáson ki van írva: Balatonaliga. 

Az én szeretett Aligám azonban már a régmúlté. Ha a hozzám hasonló öregek se lesznek már, csak néhány megfakult képet őriz majd róla egy-egy kopott családi album.  

Az elvesztése miatti bánat emlékezéssé szelídült. 

Igen, volt egyszer egy Aliga ♥

#Stopbántalmazás

#Stopbántalmazás

Született egy impulzusbejegyzés a privát facebook oldalamra a #stopbántalmazás jegyében. Leírni is fájdalmas, a...