Volt egyszer egy Köztársasági Elnökünk.

Egyszeri eset volt történelmünkben. Író volt, a szép szavak, az emberi léleknek szóló “szép ének” tolmácsolója… Elvei voltak, hite, amit sohasem tagadott meg.  

Nem vágyott magas pozícióba és amikor mégis oda került, nem vakította el a dicsőség. Nem kellett neki páncélmellény, kigyúrt fürkészek védőőrizete. A sarki zöldségessel is elbeszélgetett, mert mindnyájunk Árpi bácsija volt… 

Volt. 

A köztársaság egyre lejjebb csúszott, egyre inkább kimaradt belőle a “köz”, a megtisztelő cím is elsilányodott. Persze, lett új köztársasági elnök. Sporttársai által kivívott arannyal villogott, a mások gondolatait ellopva lett doktor és még csak nem is szégyellte, szégyelli.

A következő szegény öreg, unokái körében akart büszkélkedni, míg a szánalmas, kierőszakolt megválasztása harmadszori próbálkozásra végre sikerült.

De a pozíciót be kell tölteni.  

Most is van köztársasági elnökünk, olyan, amilyen. A mérce egyre lejjebb száll, hamarosan már negatív tartományba kerül… 

Lett volna esély, hogy legalább, ha gyakorlatban nem is, de elvben lehetett volna újra Ember az ország élén! Ember, akinek elvei, hite van, amit sohasem tagad meg! 

Persze, ez illúzió!  

Ez az ország nem érdemli meg az Árpi bácsikat, az Iványi Gáborokat? 

Kiemelt fotó forrása: Göncz Árpád Alapítvány