Válassza az Oldal lehetőséget

Volt egyszer egy nagy kutyám…
Volt egyszer egy nagy kutyám…

Szerző:
Czillei Tünde

2021.12.15.

Olvasási idő:

Koranyári nap volt. A lakótelep kilenc emeletes nagy szürke házai álmosan nyújtózkodtak a bágyadt napsütésben. Ebéd utáni szieszta csendje ült a házak között. 

Hárman laktunk harmadik emeleti kis lakásunkban, nagy fiúnk akkor már nem velünk élt és akkor éppen nem volt kutyánk. Bütyköt, a kis fekete tacskónkat alig két hónapja búcsúztattuk el, 16 együtt töltött boldog év után. 

Céltalanul ténferegtem a lakásban, amikor elnyújtott kutyasírás ütötte meg a fülemet. Szaladtam az ablakhoz. Lent, a járdán egy nagy kutya ült és szíve egész bánatát beleadva feltartott fejjel vonyított. A közelben senki, aki hívta volna, ablak, ajtó nem nyílt, hogy gyere be kiskutyám. Egyedül volt. 

Rohantam le a lépcsőn aggódva, hogy ott találom-e még. Ott volt. Ült, és amint meglátott, bizakodva fordult felém. Ahogy megindultam feléje, ő is felállt és elindult felém. 

Így mellette állva még nagyobbnak látszott. Ahogy két kezembe fogtam a fejét, egy pillanatra meghökkentem. De olyan reménykedő bizalom sugárzott a szeméből, ami igazán megnyugtatott.  

Gyere – mondtam neki. Azonnal csatlakozott hozzám, a lépcsőházban már előttem futott, fel egészen az ajtónkig. 

Férjem és fiam versengve simogatták, biztatgatták a szegény “árvát”. Megitattuk, nagyon szomjas volt. Ki tudja merről vetődött ide a környékünkre és már mióta volt egyedül. Nem ide tartozott, itt minden kutyát ismertünk. 

No, telefon az állatorvosnak, nem jelentettek-e elveszett kutyát. Nem. Telefon a menhelynek. Ott sem. Ebtenyésztők, nem tudnak róla. Sehol semmi nyom. 

Az első nekibuzdulás után kicsit elbizonytalanodtunk, hogy lesz ezután? Kis tacskónk után egy ilyen nagy kutyával élni, etetni. Hiszen máris vacsora nélkül maradt a család, ilyen jó étvágyú “vendégre” nem számítottunk. 

Volt egy nyomós érv a kutya mellett: anyámat, aki egy emelettel lejjebb lakott, nem engedte be az ajtón. Az anyósa gyakori látogatásának ritkulása hiú reménnyel töltötte el a páromat (amíg ez a dög itt van, én nem jövök).

Fiamat pedig, aki eddig a kutyasétáltatást időnkint vesszőfutásnak érezte, mert a nagykutyások igencsak uralták a terepet, most nagy ívben kikerülték. Mert a “mi kutyánkhoz” fogható nagyságú egy sem volt a környéken. 

És eljött az este. A “ki-ki nyugalomba” csak illúzió volt. No, nem mindenkinek. Míg mi tanácstalanul töprengtünk a holnapon, a nagy kutya lefeküdt a szoba közepére, kinyújtotta hosszú lábait, élvezte az otthon “melegét” Mi pedig óvatosan, mint kisgyerek korunkban az ugróiskolán, úgy közlekedtünk a sok láb között. 

Reggel aztán a gyerek iskolába, párom a munkahelyére, a kutya és én a laborba mentünk, mivel egyedül otthon hagyni nem mertük. Megértő főorvosom volt, nem emelt kifogást a kutya ellen. Akkoriban még bőségesen kaptak enni a betegek a kórházban, jutott a kutyának is (10 kifli, 2 liter tej) reggeli. 

Magas széken ültem az asztalomnál, a kutya mellettem ült és lehajtotta a fejét az ölembe.  Most, annyi év után is könnyes a szemem, ha rá gondolok. Bizalom és, igen, szeretet áradt felém abból a csodálatos lényből. 

Soha nem tudom megbocsájtani magamnak, hogy kishitű voltam, elengedtem. 

Egy kolléganőm beleszeretett és mivel kertes házuk volt, rábeszélt, hogy a kutyának is jobb, hadd legyen ő a gazdája, a nagyfia is imádni fogja. 

Nyomon követtem a nagy kutya sorsát, amíg tudtam. Valóban megbecsülték, szerették. Az eredeti gazda soha nem került elő. 

Nem egészen két napig volt velem az a csodálatos állat. Volt azóta négy kutyánk, mindegyik családtagként, hosszú éveken át élt velünk, mindegyiküket teljes szívvel szerettem… 

De azt a kutyát, azt a nagy kutyát, akit a sors váratlanul elém hozott és nem volt erőm magam mellett tartani, soha, soha nem feledem.